Egyedül szemezett a karácsonyfával. J. Károly ezúttal is magányosan ünnepelt. A szenteste pontosan úgy telt el, mintha nem is lett volna. J. Károly nem volt szomorú, már megszokta. Csak a fenyőfa hozott egy kis változatosságot az életébe. A fenyőfa, ami nem szokványos körülmények között került a tévé melletti asztalra. Az egész úgy kezdődött, hogy levitte a szemetet.
Azon már egyáltalán nem lepődött volna meg, ha az összesen négy épület, azaz nyolc lépcsőház hulladékát összegyűjtő, zárható ketrecben álló kuka tetejét fölemelve egy tükörből néz vissza rá egy J. Károly kinézetű ember – egyszer ugyanis megtörtént, hogy a reggeli frászt a kukába dobott falitükör hozta rá, ő pedig éppen belenézett –, karácsonyfára azonban nem számított.
Előfordult, hogy már karácsony második napján öt-hat felöltöztetett fenyő is ott volt a szemetesben vagy jó esetben nem szétdobálva, hanem a fémketrec mellett – de akkor még csak advent volt. A legtöbben meg sem vették még a fenyőt, nézegették csak és számolgattak, hogy a gyerekek már felnőttek, elég lesz egy kisebb, csenevészebb, az olcsóbb. Azt főleg nem tudták, mi kerül alá, ha majd valami egyáltalán. De valami mindig szokott kerülni, például szaloncukor és narancs.
J. Károly is úgy döntött, hogy nem vesz fenyőt, szúr néhány lehullott gallyat egy cserép földbe, vagy előveszi az elmúlt évi karácsonykor már bevált szobatuját. Karcsinak, a teknősnek nincsenek különösebb ünnepi igényei. A büfés Esztertől kapott sálat odatette a tuja alá, még újévkor is azt bámulta, és alig várta, hogy véget érjen a szabadság, hadd lássa Eszter, milyen jól áll neki a sál. Most kesztyűt kapott, ami sejthető volt, mert a nő azt kérdezte, hogy nem szoktak-e fázni az ujjai. Ő is vett neki egy könyvet a lélekvándorlásról – Eszter ugyanis fogékony az olyan elméletekre, amelyeket J. Károly képtelen megérteni.
Mielőtt bedobta volna a félig telt szemetes szatyrot, jobban is megnézte a karácsonyfát. Megemelte, ám a szaloncukor papírjai nem zörögtek. Nem is zöröghettek – nem voltak kibontva. Valaki egy arany és ezüst díszekkel felöltöztetett karácsonyfát dobott ki, a szaloncukrokkal együtt. Vajon miért? Ha csalódott volna a karácsonyban – mert ez bizony előfordul néha, például épp előtte hagyja ott a felesége, vagy a munkaviszonyát nem hosszabbítják meg –, miért dobja ki két héttel az ünnep előtt a fát? Miért öltözteti fel egyáltalán ilyen korán?
J. Károly körbenézett, de reggel hatkor éppen senki nem járt arra. Kivette a fát a kukából. Nem sokkal korábban kerülhetett oda. Szerencsére be sem koszolódott, nem volt nagy, de igen formás, szabályos, mintha egyenesen a tévé melletti kisasztalra szánták volna, éppen az ő szobájába.
Kicsit habozott, de aztán sikerült rábeszélnie magát, hogy a karácsonyfa neki lett odakészítve. Kuka vagy nem kuka, ez az ő fája! Óvatosan megkóstolta az egyik szaloncukrot: narancsos zselés, pontosan az a kedvence. Felvitte hát a fát, és odaállította a tévé mellé.
Csak ekkor szomorodott el, és nem azért, mert egyedül volt. Arra gondolt, hogy nemsokára ki kell majd dobnia a fenyőt, és az visszakerül oda, ahonnan érkezett. Ezt nem teheti meg! Van még hely a másik szobában, a dobozokba rejtett emlékei közt. S ez lesz a legtitokzatosabb emléke – ez lesz az első, ami megmarad titoknak.
A szerző irodalomtörténész