Itt sem jó, ott sem jó. Mindenütt hideg van, otthon is, a munkahelyén is, a villamoson meg tömeg, ahol ugyan meleg van, és ez sokkal jobb most, mint a kánikulában, de ezért cserébe büdös is, ráadásul a mosatlan ruhák szaga összekeveredik a sok pacsulival és fogkrémhiányos lehelettel.
J. Károlynak egyre savanyúbb lett a képe, mert ha leszáll a villamosról, a helyzetet súlyosbítani fogja az osztályvezető, aki mostanában rendszeres és félreérthetetlen utalásokat tesz rá, hogy milyen jól telt az éjszakája, köszönhetően az új barátnőjének. J. Károly irodatársa megjegyezte, hogy biztosan szerepe van ebben a kék színű tablettáknak is, ezért nem lehet kizárni, hogy hamarosan osztályvezető nélkül fognak maradni, köszönhetően az agyvérzésnek.
Osztályvezető ide vagy oda, értve az ide és oda alatt a hivatalt és az intenzív osztályt, J. Károly mindeddig nem találta meg azt a helyet, ahol igazán jól érezné magát. Kivéve a büfét, ahol Eszter dolgozott. A nő látványa egyszerre jelentett gyógyírt a férfi számára a helynélküliség ellen, és növelte is az otthontalanság érzését benne.
A napokban feltűnt neki a munkahelye felé menet egy plakát. Nem tudja, hogy mikor került oda, vagy mióta felejtették el levenni az aktualitás teljes hiányában, mert a plakát szövege azt hirdette, hogy „Otthon Európában”.
J. Károly ezt a lázálomban megfogalmazódott üzenetet eleve abszurdnak gondolta – ő ugyan soha nem érezné magát otthon a bolondok házában.
Hideg is van, büdös is, a sajtó formájában rendszeresen beadják a tudatmódosító szereket az embereknek, hogy elhiggyék a hazugságokat, szemet hunyjanak a bűnös vezetők ámokfutása fölött, átváltozzanak birkákká, akik gyorsan elfelejtik, hogy a gyapjuk alól kilopták a pénzt. És él ott legalább három Napóleon, szabadon járnak-kelnek, de a Jézusokra kényszerzubbonyt adtak, gumiszobába zárták őket, Marx és Engels meg éppen azon ügyködik, hogy Hitler és Sztálin ügyes keresztezésével gyártsák le a megfelelő döntéshozók prototípusait.
Az emberiség – vagy legalábbis annak európai része – most készül a harmadik öngyilkossági kísérletére.
Egy ilyen helyen érezze magát otthon? – tette föl magának a kérdést J. Károly. Akkor inkább a hivatal, meg a telezsúfolt és büdös villamos. Legalább megmarad neki a nap fénypontja, a büfé, a pult mögött Eszterrel.
Az első kávészünetben meg is kérdezte a nőt, hogy mit gondol, hol érezheti leginkább otthon magát az ember, már ha az európai sárgaházat kivesszük a lehetőségek közül.
A büfés Eszter – szokása szerint – egy olyan bölcsességgel válaszolt, amit valamelyik női magazinban olvasott, és kellően fölcsigázta J. Károly érdeklődését, hogy estére kölcsönkérje a magazint. „A hely, amelyet keresel, benned magadban van.”
Na, erre még nem gondolt, kerekedett el J. Károly szeme, s gyorsan számba is vette, hogy a szívén, tüdején, máján, lépén és gyomrán meg a többi szervén kívül mi van még benne, ideértve az agyát is, mert gyakran hallja mostanában, hogy „minden a fejben dől el”.
„Vagy a szívben – tette hozzá Eszter, J. Károly ugyanis fennhangon végezte a számvetést. – A szíve lehet az a hely, kedves Károly. De nem árt, ha az önmegvalósítás közben összhangba hozza az érzéseit a gondolataival.”
J. Károly egész nap a büfés Eszter tanácsán mélázott. Hogy ne keseredjen el, ha nem sikerül azon nyomban, hiszen olyan időket élünk, amikor az emberek többsége egyikkel sem foglalkozik, csak a vágyaival.
A szívvel és az ésszel szóba sem álló vágyak pedig fölöttébb veszélyesek! Mindig valamilyen háború lesz a vége. És a háborúk után nem marad olyan hely, ahol az ember otthon érezhetné magát.
A szerző irodalomtörténész