Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Ezeregy nappal – Szépség az agóniában

Szobakatedra

A szépség olyan finom és gyöngéd tündöklése az elmúlásnak, ami a megszűnés pillanatában még utoljára fölragyog a maga teljességében. A 125 éve született Hamvas Béla esszéjéből bukkannak elő a nehezen definiálható szépséglényeg értelmezéséből fakadó sorok. „Ami szép, egyik felével az elröppenésben, másik felével a halhatatlanságban áll. A meghalás és születés pillanata együtt” – ami fölött az idő nem győz, hanem megsemmisül.

Az Esztétikai Szemle 1937-es folyóiratszáma mellett egy könyvmementó van asztalomon: a december 4-én öt éve, 55 esztendős korában elhunyt József Attila-díjas költő, író, publicista és művészi dokumentumfilmes Csontos János utolsó verseskötete, az Ezeregy nappal. 2017 őszén még megérhette kiadását, az Írókorzó és Építészkorzó – a kortárs írókat, költőket, építészeket bemutató portréfilmek szöveganyagait összegyűjtő – kötetekkel; Delta című kisregényét már betegségével küzdve írta, s a „történetcserepek” csak 2019-ben láttak napvilágot.

Az Ezeregy nappalról az ezeregy éjszaka és a végtelen mese jut eszünkbe: jól kódolható utalás a szindbádi emlékbejárásra és a küldetésstratégiát megvalósító mesélés életben tartó szerepére. Krúdy írja az Álmoskönyv bevezetőjében, hogy nem létezik rossz álom, mert amikor álmodunk, ez azt jelenti, hogy még élünk. „A halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak.” Csontos János a bizonyossággá váló sejtelem előtt, „Isten ingázó révében” még sok-sok álomra vágyott, de csak a szüntelen munkával tiltakozott a halál mindentudása ellen: négysorosából is az áldás és a hálaadás szól minden jóért, amiben része volt. A kötet utolsó versét „A Kétszáz Évesnek” ajánlotta, Arany János-i ihletésű töredékként, fanyar epilógusként. A kötetzáró Stációk ciklus címadó versét pedig a mester és barát Oláh János emlékének, megidézve a rendszerváltozás utáni nemzeti kánon mindenesét, de utalva a kételyére is: a végső küzdelemben, a létezés „tatamiján” nem tudható, „a halál vajon hány danos”, hogy mekkora tehát e viaskodás.

Csontos János a barátom volt, a debreceni egyetemi évektől kezdve, több szerkesztőségben is dolgoztunk együtt, értékrendünk, irodalmi orientációnk számos rokonságot mutatott, nehéz tehát elfogulatlanul szólni róla. De miért is tagadnám ezt? – minden érték elfogulttá tesz. Kosztolányi – aki Csontos parafrázisai, költői asszociációi közt ugyanúgy megelevenedik, mint József Attila és Babits; Para című kötetében pedig negyvenöt versparafrázissal rajzolta újra a magyar költészet arcképcsarnokát Sylvester Jánostól Nagy Gáspárig – azt írta naplójában, hogy a halál ellen csak a szépséggel lehet küzdeni. Ez azonban nem valamilyen üres idea vagy fennen hangzó eszmény, hanem a Hamvas-féle határon-lét állapota. A szépségben az anyagi és természeti, az érzéki és szellemi, a valóságos és látszatszerű olyan határon áll (és olyan magasan), hogy tündöklésében ott van a mélység és tragikum is.

Tervezte még (számos más könyv és irodalmi vállalkozás között) az Angyaldekameron című önéletrajzi ihletésű, reneszánsz eszményeket megelevenítő (prózában is dantei léptékű) társadalmi, egyúttal irodalmi tablót adó regényének trilógiává emelését, ám az Ezeregy nappal csak az utolsó verseskötet (és egy hírlapi tárcasorozat) címeként élt tovább. Életműszintézise boldog-szomorúan, „tücskösen kérészen” szól a versből: ezeregy nappal után zenélve át az éjszakákat, s megérezve az egynapi tündöklések szépségét az agóniában. Ez a tücsök–kérész kettősség (a szépségben való elmúlás és az elhallgatás elleni dalos harc) a Summa summarum soraiban is ott van: „Miközben puszta sík az oltár, / emlékkel-tervvel vagy dugig.”

Érdemes újraolvasni ezt a nyolc ciklusba szedett 125 opust, melyekben a nyelvi virtuozitás mélyről fakadt üzenettel társul: „Tanulhatsz szolfézst, hogyha végül / csak a szív játszik kotta nélkül.” A pillanatnyi benyomás és a parodisztikus egzisztencia-kritika finom derűvel keveredik a világot Ausztráliától Puerto Ricóig szemléző útinaplóban, de a Bédekker-ciklust indító Utazásban aforizmaszerű tézis–antitézis a nyitó és záró sor: „Az utazás a halál tagadása. (…) A halál az utazás tagadása.” A Vörösmarty emlékének szentelt Nostradamus apokrif jóslata című látomás megrendítő panorámát fest korunkról („Nemzetség fordul nemzetség ellen, / nemek nemek ellen, sosem igenelve”); s az agonizáló Szépség falanszterében, ahol „árnyék-erő sző be préda-társadalmat”, az önpusztító világgal nézünk szembe. Szembesül a költő saját halálával is: az alkotóenergia még a hanyatló test ellen feszül; elalél, majd kapaszkodik az égbe a hit; megkísérli elfogadhatóvá tenni a megérthetetlent. „Biztonságban vagy valahára: / őrangyal-sereg körbefog. / Letörölve a palatábla / s készenlétben a görbebot. // Ami lesz, elmúlt; s ami volt már, / vagy elsüllyed, vagy felbukik. / Miközben puszta sík az oltár, / emlékkel-tervvel vagy dugig. // (…) Nincsen ítész sem, aki büntet / s aki jutalmaz – csak te vagy. / Eredben régi verssor lüktet: / időd az örök pillanat.”

Előbb matematikusnak készült, aztán bölcsészként lett polihisztor. Csontos János rendíthetetlen leltárkészítő is volt, a számok mágiája mindent áthatott, összekötve a transzcendens magasságokat a realitással. Hatvan éve, június 16-án született, az ulyssesi mitológia szerint a világ teremtésének napján. Matematikai mintákba rendezte köteteit: Kétezer leütés; négyzetre emelt Szonettkoszorú; ezerbetűs kisesszék a Kárpát-koszorúból; XL: a negyvenévesen összegyűjtött versek; negyvenöt évesen negyvenöt tisztelgő vers a magyar költészet előtt; az Angyaldekameron száz fejezete, fejezetenként tízezer, összesen egymillió betű.

Az Ezeregy nappal apropóján korábban azt írtam: az álmait már nem volt ideje megszámlálni. De emléke-életműve most arra is figyelmeztet, hogy számot kell adnunk tetteinkről, szándékainkról, illetve arról, hogy – a Keats gondolatait idéző Hamvas Béla szavaival – milyen lesz a határon-létet fölragyogtató szépség, milyen jutalma lesz az életnek a halál.

(December 1-jén a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával interdiszciplináris emlékkonferencián idézik meg Csontos János alakját és művét a Pesti Vigadó könyvtárában.)

A szerző irodalomtörténész