Kő András

Vélemény és vita

A varázslat ideje

A 19. század vége felé, egy szép tavaszi napon bizonyos Stobbe Ferenc, a „Mister”, a későbbi labdarúgó, majd szövetségi kapitány, igazi futball-labdát dobott a Millenárison a biciklisták közé. A fiúk kíváncsian nézegették a különleges játékszert. Egyikük levattáért (ütőfáért) indult, a másik a labda fülét kereste, azt hívén, hogy sérült füleslabdával van dolga. A Mister jóindulatúan segített: „Szamarak, rúgjátok! – mondta.

Boross Mihály az MFC későbbi macskaügyességű kapusa vállalkozott a történelmi aktusra. Hatalmas elánnal állt neki a feladatnak. Rúgott is, csak úgy porzott a föld. Nem lehetett makulátlan a rúgás, mert Boross cipőjéről levált a talp, lábának nagyujjáról pedig a köröm. Oda se neki! A kezdőrúgás megtörtént.

Azóta sok minden megesett a világban és idehaza, de a játék – merthogy a futball akárhogy csűrjük-csavarjuk, játék, és mindig az is volt – varázslatos látványosság, vetélkedés, és a világ szenvedélye lett. Miközben a varázslat megfoghatatlan. Kosztolányi Dezső egyik írásában Schillert idézi, aki azt mondta: „Az ember legnagyobb, mikor játszik.”

Bárki találta is fel a futballt, lehet, hogy imádnunk istenként kellene?

Holnaptól, hölgyeim és uraim, újra valósággá válik a varázslat, és egy hónapon keresztül játszani fogunk. Mi itt, Európa közepén, a tévé előtt szurkolva, és mindent elkövetünk, hogy kidriblizzük a politikát, a hétköznapi gondjainkat, a közelünkben zajló háborút az életünkből, meg ami sandán velük jár. Az érdekek helyett az érzelmek irányítják majd napjainkat, no meg a labda repülése. Ahol ugyanis a labda repül, csak és kizárólag a játék határozza meg a létet és a tudatot. Föl tehát, föl a magasba, hadd örvendjen, aki örvendezni akar, merészel és szeret, fel a játékra, a repülésre! Jöttök velem?

Valljuk be: játszani mindig szerettünk. Életünk bonyolult kacskaringói között a játékosság pajzánul mindig ott lapult velünk. Ha már nem buzog is úgy belőlünk, mint régen, azért hisszük, hogy van még bennünk naivitás, amelynek édestestvére a játék.

A futballban is, mint valamennyi sportjátékban, a tökélyre vitt „mesterségbeli” tudás és ugyanakkor a véletlen esélye izgat. A kettő keveréke. Miközben Nietzsche szerint egyik győztes sem hisz a véletlenben. Az egyik csapat jobb focit játszik, mint a másik, de mégis ott van a pillanatnyi pillanat, hátha a jobbiknak nem jön össze. Ez olyan, mint az élet, azt bizonyítja, hogy a megszokott, a betáplált tudáson kívül, isten tudja, micsoda kell még valami ahhoz, hogy produkálni, győzni lehessen. Ez a titkok kategóriájába tartozik. A futballban sincs másképpen.

Mindennek ellenére és dacára: én nem féltem a futball jövőjét. Sem itthon, sem külföldön. Vannak rossz mellékízek, káros jelenségek, de a világbajnokság a szememben földgolyónyi játék, móka, mulatság és ünnep. Amikor még a politikusok is a közösség által javasolt gyógymódok közül a futballjátékot helyezik előtérbe. Arról nem beszélve, hogy a szerencse esélyeinek minden csapat ki van téve. De itt kell belőni a gólt, mert nem tudjuk, mi vár ránk a másvilágon.

Ahogyan írta Zelk Zoltán Egy szurkoló látomása című versében: „…megül a labda a felső sarokban. / És sose hull le onnan!”

Egy hónapig minden bizonnyal.

A szerző újságíró