Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Igazságérzet

Kétperces

A hivatal nem kínált túl sok lehetőséget J. Károly számára igazságérzetének pallérozására. Éppen ellenkezőleg: inkább leszoktatta róla, hogy keresse az igazságot, benne a sajátjával, amiről néha azt gondolta, hogy a teknősének is több van, mint neki.

Itt van például az irodai hőmérséklet. Az övében tizennégy fok van. Bevitte az otthoni szobahőmérőt, mert a hivatali hőmérő kínai, és az biztosan csal néhány fokot. Tizennyolc az előírás, és ki is számolta, hogy ha a főosztályvezető irodájában huszonkét fok van, pontosan kijön az átlag.

Az sem tetszett neki, hogy végül mindig a németeknek lesz igaza, ebben azonban most nem volt olyan biztos. Mert mindig az amerikaiaknak van igaza. Akkor is, ha nincs. Eléggé nagy az önérzetük ahhoz, hogy bármit elhiggyenek magukról. Annak a rosszfogú belgának pedig megengedik, hogy néha rájuk licitáljon, mert kellenek a kivételek. Nagyköveti szinten is működik a dolog, ahol már nemcsak az igazságérzetről, hanem az igazságszolgáltatásról is szó van.

Gondolta, megbeszéli a büfés Eszterrel az igazságérzettel kapcsolatban támadt dilemmáit. A nőnek mindig jó meglátásai vannak. Milyen kár, milyen szomorú, hogy esténként nem kérhet tőle tanácsokat. Karcsit, a teknőst meg hiába kérdezné, nem tud semmit a nemzetközi helyzetről, csak a salátáról és a sárgarépáról. Bár a kettő közös nevezője néha a zöldség.

„Semmi sincs egészen úgy!” – mondta Eszter. „Mármint úgy, hogy mindennek van egy másik, sőt több nézőpontja” – egészítette ki, amikor látta, hogy J. Károly szeme elkerekedik.

„Perspektíva kérdése” – bólogatott J. Károly. Nagyon örült, hogy eszébe jutott ez a szó. Közben az állát vakargatta és elfehéredett. „Ezek szerint egy kicsit mindenkinek igaza van, és nincs igaza teljesen senkinek?”

A férfi maga sem értette egészen, amit mondott, Eszter azonban hevesen bólogatott. „Maga egészen bölcs ember, Károly. A dolgok lényegét is látja, nemcsak a felszínt.” – J. Károly ebben egyáltalán nem volt biztos, tekintve, hogy eddig még soha nem gondolkodott a dolgok lényegén. Legalábbis nem vette észre. Ki is jelentette, hogy egyre haszontalanabbnak érzi a gondolkodást, mert akkor általában elszomorodik.

„Olvastam egy jó mondatot” – vigasztalta Eszter J. Károlyt, aki tudta a nőről, hogy szenvedélyesen szeret olvasni, és néha neki is ajánl egy cikket vagy könyvet. J. Károly szorgalmasan el is olvassa mindet, így legalább tudnak beszélgetni róla. „Szóval azt írták, de már nem emlékszem, kicsoda írta, hogy egyes embereknek szenvedélyes szükséglete a gondolkodás, még akkor is, ha ennek nincs semmilyen kézzelfogható eredménye.”

„Ha nincs semmi haszna, akkor vajon megéri? – kérdezte J. Károly. – Vége lesz tőle a háborúnak, és megint huszonkét fok lesz az irodámban?”

„Tudja, Károly, ha megismerkedünk mások gondolataival, mi is másképpen fogjuk egy kicsit szemlélni a világot. Mert ugye mindenkinek van némi igaza.”

„És ha mások elrejtik a gondolataikat? Ha direkt nem akarják elárulni? Ha nem azt mondják és teszik, amit gondolnak?” – morfondírozott hangosan J. Károly, és észre sem vette, hogy éppen gondolkodik ő is.

„Sajnos, lehet, hogy pontosan ők azok, akik azt hiszik, hogy nekik mindig mindenben igazuk van. Iszik egy kávét? Nem kell kifizetni. Már hogy ne fázzon annyira az irodában…”

J. Károly a forró feketét kortyolgatva megállapította, hogy az igazságérzet kérdésében egy tapodtat sem jutott előrébb, de legalább rájött, hogy egyelőre nem is fog.

A szerző irodalomtörténész