Pünkösd már régen elmúlt, akkor az árak is jobban hasonlítottak a januárihoz, most közelebb van a karácsony, már egészen közel. J. Károlyt ez a közeledés egyszerre töltötte el reménységgel és félelemmel.
A büfés Eszter mosolya ösztönözte benne a reményt, a bevásárlóközpontoktól pedig annyira félt, hogy nem mert a közelükbe se menni. Így volt ez az egyszerű boltokkal is, ahol cukrot már nem tudott venni, mert elfogyott, viszont rájött, hogy cukor nélkül jobban érzi a kávé ízét. Mondta is a büfés Eszternek, hogy a kávéba ne számolja bele a cukor árát. A nő mosolygott, azt mondta, hogy nem számolja, de a cukrot beletette. J. Károly ezt annak tulajdonította, hogy nem közömbös Eszter számára.
Szóval pünkösd elmúlt, de J. Károlyt nagyon foglalkoztatta a gondolat, hogy ha egy napig király lehetne, milyen uralkodói intézkedéseket hozna.
Hosszan gondolkodott, töprengése majdnem felemésztette az egész napját, amikor pedig elvileg már uralkodnia kellett volna. Mondta is Karcsinak, a teknősének, hogy segítsen valamilyen jó ötlettel, mert neki eddig semmi hasznos nem jutott az eszébe. Karcsi most sem volt túl kreatív, úgy bámult rá, mint egy teknős, J. Károly nem tudott semmit sem kiolvasni a nézéséből. A járásáról már nem is beszélve, mert Karcsi meg sem moccant.
Elővette a tizenöt évvel azelőtt vásárolt telefonját. A telefonok akkor még olyanok voltak, hogy ne csak két évet bírjanak ki, főleg ha csak háromhetente egyszer használják. Rendkívüli előnye volt J. Károly telefonjának még az is, hogy nem volt okosabb nála, nem tudták ellopni az adatait, és lehallgatni sem tudták. Egy királynak ez maga a főnyeremény, ha nem tudják lehallgatni, hogy éppen milyen megállapodásokat és – a kancellária kikerülésével az ő zsebét gyarapító – alkukat köt a vetélytárs birodalommal. Az ilyen telefonos alkukkal sokan pórul járhatnak, de az érintettek egyelőre még érinthetetlenek.
J. Károly böngészni kezdte a számlistát. Persze, a böngészés kicsit túlzás, mert abban mindössze hét szám szerepelt, de csak egyet szokott felhívni. Nagyjából háromhetente mindig talál rá valamilyen ürügyet, hogy megcsörgesse a büfés Esztert. Általában háztartási tanácsokat kér tőle.
Maga elé képzelte Eszter mosolyát, vett egy mély levegőt, és rányomott a hívás gombra. Köszönt, szabadkozott, mondta, hogy fontos az ügy, és ezt kérdezte: „Ha én lennék egy napig a király, Eszter milyen döntést hozna most?”
Eszter kacagott. Csilingelt a hangja. „Ha maga lenne a király, kedves Károly, nekem milyen szerepet szánna, ha azt szeretné, hogy részt vegyek a döntéseiben?!”
J. Károly rájött, hogy rosszul fogalmazott, de azt nem merte mondani, hogy Eszter lenne a királynő, ezért helyesbített. „Arra gondoltam, hogy ha én lennék a király, Eszter vajon mit tenne a helyemben?”
„Mivel már megint van egy Károly, aki király, és ő sem tud tenni semmit – válaszolta Eszter –, valószínűleg kinevezném magam a világbéke nagykövetének.”
„Mint a szépségkirálynők?” – kérdezte J. Károly.
Eszter megint kacagott, s azt mondta, hogy J. Károly ugyan messze áll tőle, hogy a szépségkirálynői cím várományosa legyen, viszont ha lenne egy királyi napja, kihirdetné a békét.
J. Károly elgondolkodott rajta, hogy milyen jó is lenne, főleg karácsony előtt. Biztosan népszerű intézkedés volna, és az árak sem emelkednének tovább.
Aztán megint elszomorodott, hiszen a béke is csak egy napig tartana. Mert ahhoz, hogy tartós legyen az intézkedése, sokkal nagyobb hatalom birtokában kellene lennie.
A szerző irodalomtörténész