Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Piros hajnal

Jön a tömeg szembe. Fiatalok. Van köztük slampos, hosszú hajú fiú és jól öltözött, dauerolt frizurájú lány is. A fiúk néhányan zakóban, fehér ingben, nyakkendővel, mások csíkos pulóverben, farmerdzsekiben. A lányok miniszoknyában, kiskosztümben. Mindannyian néznek valamerre, leginkább egymásra. Transzparenseket cipelnek. Éljen április 4!; Elöljárunk a harcban; Éljen a Párt!; Béke-Mir; Párt és a KISZ győzelemre visz; Béke és barátság; Közösségben a közösségért; Druzsba!; Ne tűrd a közömbösséget!; 1848 márciusa 1945-ben győzött; Dolgozz, tanulj, politizálj; A jövő embere a közösség embere; Veled vagyunk, Vietnam; Éljen a 30 éve szabad Magyarország; Egységben az erő!; Bennünket a Párt nevelt. És a kedvencem: „Bp. Keleti V. F.” A táblán egy vonat is látszik, de hogy mi lehet ez a V. F.? Talán „vasúti felüljáró?” Esetleg „vasúti fénysorompó?” Vagy „vágányfelújítás”? Nem. A V. F. 10-es egy villamos vonatfűtőgép. A vasutasok biztosan tudják, mire szolgált, szerintem egy villamos mozdony.

Kedvelem azt a srácot, aki ezzel a táblával jelent meg a felvonuláson. Igaz, felvette a vasutas egyenruháját, de mindegy is. Lelki szemeim előtt már egy egészen új kép látszik. Fiatalok jönnek, kezükben táblák. V. F. 10. A győzelemért!; V. F. 10. Druzsba!; Veled vagyunk V. F. 10; V. F. 10. Elöljár a sínen; Minket a V. F. 10. nevelt!; A jövő embere a V. F. 10. embere; Közösségben a V. F. 10. közösségért. Nincs ebben semmi abszurd. Azzal az erővel, hogy „Éljen az MSZMP” vagy éppen a NOSZF. (Utóbbi a Nagy Októberi Szocialista Forradalom.) Miért ne? Értelme nem volt annak se, ennek sincs. Nem is az a fontos. Valakiknek az kellett, hogy emberek az utcán táblákkal járuljanak eléjük, és hallgassák meg a szónoklataikat. Nem, még ez sem fontos: csak álljanak ott. Ők a díszlet. Az is mindegy, mit mondanak. Egyre megy, hogy mit mondott egykoron Biszku Béla vagy mostanában egy handabandázó diáklány.

A kép a fontos. Előbbi szövege épp oly értelmezhetetlen volt, mint utóbbi trágárkodása. Az ott valami „ellenforradalomról” beszélt, meg fasisztákról, imperialistákról, népi demokráciáról – ami ugye proletárdiktatúra –, testvéri segítségnyújtásról, meg ilyesmiről. Ez nagyjából éppen ugyanannyi szellemi tartalommal bírt, mint a mostani szónok falloszról, orális szexről és önkielégítésről áradó „szabad gondolatai”. Mindkét fajta ember létezik, amióta társadalomban élünk. Az előbbivel gyakran találkoztunk a közéletben, utóbbiakat láttuk és hallottuk a magánéletben. S a legrosszabb, de nagyon is ismerős, amikor e két típus egy azonos testben egyesül. Előbbieket – jó esetben – megvetettük, s ha lehetőség nyílt, elzavartuk. Kevésszer nyílt demokratikus lehetőségünk. Utóbbiakkal megbocsátóbbak voltunk, félrenéztünk, nem hallottuk meg trágárságukat, még mosolyogtunk is. Nem jól tettük. Most már jó lesz megjegyezni, hogy a kisebb jellemhibának vélt degenerált gondolkodás a legteljesebb kapcsolatban, rokonságban és érdekközösségben van a legnagyobb hazugsággal és hatalmi mámorral.

Ezzel természetesen nem azt állítom, hogy aki néha elkáromkodja magát, eleve hajlamos az erőszakra, dehogy. De aki egy színpadra feláll, emberek sokaságához szól, és ömlik a szájából a trágár szó, az más aljasságokra is képes, az bizony a toleranciának grammjával sem rendelkezik, az el tud jutni elvakultságában az agresszióig. Valakik majd úgy fordítják, úgy alakítják a helyzetet. Nem hagyjuk, persze. De elég kiábrándító, hogy újra és újra jönnek az új trágárok, az új barbárok, az új agresszorok. Hát tényleg sohasem lesz vége? Persze, hogy nem lesz vége, ha biztatják, hergelik, uszítják ezeket az emberi érzésekről még szinte semmit sem tudó – toporzékoló – kisdedeket. Milyen aranyos! De jól adja! Ez aztán jól megmondta. Az meg odarajzolta. Mekkoraaaa! Csodálkoznunk ezen nem kell. Érdekesebb a tömeg reakciója. De kár ezen is idegeket őrölni. Gondoljunk bele: évtizedek óta a humorosnak szánt előadások „csúcspontja” – tisztelet az egy kivételnek –, a szellentés és más anyagcsereügyek felemlegetése meg persze a fajfenntartás és a nemi szervek belecsempészése a „mondanivalóba”. Poén.

Mindig voltak ilyen energiák. Le lehetett vezetni. Erre találta fel Edison a kultúrát. Vagy a művészet volt az? Valami ilyesmi. Einstein meg a standup comedyt. Mindannyiunknak van rossz oldala. Azon az oldalon vagyunk rettenetesek. Ki lehet élni, le lehet fojtani, esetleg tudatosan lehet befolyásolni. Nagyobb a baj, ha másik énünk is van, és az elszabadul. Ha van jó oldalunk is, ott születnek a szép dolgok. Nehéz ezt kezelni, összhangba hozni, az energiákat harmóniába rendezni, mert a valódi önkifejezésre – a géniusz szolgálatára – szükség van mindkétfajta energiáinkra.

Trágárságban ezek a mostani ordenáré szakadtságok már felveszik a versenyt József Attilával, pedig az nem kis teljesítmény. De hát ez csak trágárság. Az pedig szenvedés és szabadság. Nem szabad idézni József Attila Szabad-ötletek jegyzékéből, s ezt talán még tudja a magát ma valamire tartó író is. De kezébe adni a fiatalságnak talán itt lenne az ideje. Ahhoz persze kellene ismernie a körülményeket, a történelmet, a kortársait, barátait (?), szerelmeit (?); miket írt, mikor, és miért; hogyan élt, hogyan halt, hogyan szeretett, és hogyan nem szerették. Mi is volt az a pszichoanalízis. Nem színpad és nem emelvény, és legkevésbé sem politikai esemény. Nem is görög dráma, se nem költemény. Pedig hát volt görög, aki miket is irt… Arany János nem úgy fordította, pedig… Meg Petőfi is és Kosztolányi a naplójában, kendőzetlenül az örömlányokról. Keresik, keresik. Minek is? Ők tudják.

Félelmetes dolgokat idéz ez az ősz. Megint egy képet látok: nagy tömeg táblákkal, a Magyar Kommunista Pártot éltetik, a „felszabadulást”, földosztást; kötelet követelnek a bűnösöknek és egyben kenyeret a népnek. És Sztálin portréit hordozzák meg egy furcsa kopasz emberét is. És az emelvényen József Attila „elvtársai” körében. Elégedetlennek látszik, idegesnek, mint aki legszívesebben nagyon messze lenne innen. Szólásra tuszkolják, de néma marad. Rajk László szól helyette, majd Révai József. Vasba öltözött. Nem, nem. József Attila már a harmincas évek közepén sem kellett a kommunistáknak. És neki sem a kommunisták. Nem kellett volna 1945-ben sem. Izgága alak, kezelhetetlen. Használni használnák, legalábbis megpróbálnák. Fel sem foghatjuk, mitől menekültünk meg. „Még éppen időben.”

Jön a tömeg szembe. Az ötvenhatosok tiszta tekintetét keresem. Állok a sarkon, elragadnak. Szinte futnak velem, aztán megtorpannak. Karomba kar fonódik, rángatnak, cipelnek. „Ezek nem ők!” Kezembe táblát adnak. „Piros arccal jött a hajnal.” Megint rohanunk. Zene szól. A Népszabadság népi zenekara – Éljen a sajtónépszabadság! – népszerű csasztuskákat ad elő, közreműködik az ÁVH kórusa és Bródy János. (Jegyek az Arénába még kaphatók.) P. V. 10! Előre! Legyetek szilárdak, és a győzelem a tiétek lesz! Megkapaszkodok egy kandeláberben, a tömeg megy tovább, és kiderül, hogy nincs is tömeg, néhány perc, és elfogynak az emberek, a dalok, a hangok, a transzparensek, szinte teljes a csend. A lámpavasra – mintha cipelt volna egyet az előbbi egylet is, rajta felakasztott bábu – kis kézzel írott cetli van ragasztva. Egyetemistának albérlet kiadó.

A szerző történész

Kapcsolódó írásaink

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Biciklizek

ĀSzóval pénteken egyszerűen, minden ünnepélyesség nélkül kitoltam apám biciklijét az utcára, és elindultam a gyógyszertárba. A távolság nem lehet több egy kilométernél, de amíg odavergődtem, egy világ omlott össze bennem

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Becsaptatok!

ĀPersze aki időben kapcsolt, lehetett bármi. A kísértés nagy volt. Villamoskalauzból honvédelmi miniszter. Hentessegédből belügyminiszter. Parasztgyerekből miniszterelnök. A Párt emelte őket a falu, a gyár és az ország vezető tisztségeibe

Szerencsés Károly

Szerencsés Károly

Szögesdrót

ĀSztálin kötélnek állt, mert Hitlertől többet nem várhatott, mint amit Churchill ígért. És sokkal többet ígért, mint ami azon a cetlin szerepelt. Egész Közép-Európát Berlinig, a Balkán nagy részét és ki tudja még mit