Kő András

Vélemény és vita

Jegyüzérek

Hahó, feltámadtak a jegyüzérek! Hosszú ideig mély álomba temetkeztek, most azonban, a magyar–olasz labdarúgó-mérkőzés előtt, az utolsó napokban és órákban csak tőlük lehetett jegyhez jutni. Nem várt fordulat a futballpályák környékén! A jegyüzérek hajdanán úgy tartoztak a magyar futballhoz, mint fához az árnyék. Nem akármilyen múlt ébresztői, követői ők, egy olyan „foglalkozásé”, amely bár ha bűncselekménynek számít, de érdekes módon velejárója lehet az örömszerzésnek is – legalábbis a szurkolók szemszögéből.

Emlékezhet az olvasó 1954. május 23-ára, a magyar–angol mérkőzésre, amikor hárommillió jegyigénylő volt. A magyar sporttörténelemben egyszer fordult elő ilyen esemény, és soha többet nem számíthatunk hasonlóra. Ez a nap és időszak volt a jegyüzérek virágkora. Záporoztak a levelek a sporthivatalba is abban a reményben, hogy az igénylők vágyai meghallgatásra találnak, és jegyhez jutnak.

Az egyszerű ember ugyanúgy írt, mint a tanult értelmiségi. Néhány levél: a Szegedi Tudományegyetem rektora egy szovjet vendég nevében fogott tollat. „…Szíveskedjék lehetővé tenni, hogy nevezett szovjet professzor kíséretemben…” „Ügyes trükk!” – mondhatnák a jegyüzérek. Aláírás: „Fodor Gábor, az MTA lev. tagja, kétszeres Kossuth-díjas.” A rang azonban ezúttal nem számított. „Kérjük, hogy jegyigényével a szovjet elvtárs forduljon a szovjet kolónia irodájához” – kapta a választ. A következő levél Hegyi Gyula kartársnak, az OTSB elnökének szólt: „Valamikor, mint szűcs kisiparos mindenemet a sportra áldoztam. Hozzásegítettem az MTK-t Sándor és Hidegkuti megszerzéséhez… Szabadság!”

A reakció: „Kérésével a Vörös Lobogó SE-hez forduljon.” Sebes Gusztávhoz, az Aranycsapat mesteréhez is címeztek levelet: „…hivatali beosztásomnál fogva nap mint nap azon fáradozom, hogy a különböző levélpostai küldemények eljussanak az Önök címére…”  Molnár József titkárságvezető tudatta: „Nincs módunkban…” (Kézírással:) „Kedves Gyula bácsi Üdvözlöm az Egész csalágyával. Együt. Netesék Haragudni. Mink falusi Dolgozók is szeretnénk a mérkőzést megnézni. Tessék szíves leni 20 darab jegyet ki utalni a Köség Részére…” „Nem teljesíthető” – így Hegyi.

Az Albán Népköztársaság budapesti követsége a Budapesten tanuló albán egyetemi hallgatók részére szeretett volna 40 darab jegyet kapni. A válasz: „…értesítem, hogy a jegyek ügyében a Külügyminisztérium protokolljához szíveskedjen fordulni…” A Melléktermék- és Hulladékgyűjtő Tröszt nevében Lakatos mb. igazgatóhelyettes küldött levelet. „Hatalmas lendületet adhat a fiatalok körében a fémgyűjtés, ha a fiatalok belépőt kapnak…” Replika: „Nem teljesíthető, Hegyi.” Mező Ferenc sporttörténész is támogatta Kandó Gyula festőművész levelét, aki az Aranycsapat tagjairól portrét akart készíteni. A jól hangzó szándék azonban nem vezetett eredményre. És így tovább.

Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa mesélte: „Baranyai rokonaimnak is küldtem jegyeket, akik aztán fel is jöttek a meccsre. A társaságukhoz tartozott egy idősebb néni, aki népviseletben ült a nézőtéren. Egyszer csak váratlanul megszólalt: »Kedveskéim, az a fekete ruhás alak melyik csapathoz tartozik, mert nem a labda után fut, hanem a labda elől?« »Az ilyen ember miért kaphatott jegyet?« – dörögték a néni szomszédjai.”

Arra gondolok: vajon a hétfői jegyüzérek meddig boldogulnak a zöld gyep vonzásában?

A szerző újságíró