Kő András

Vélemény és vita

Az esőről

Egyetlen mondatot őrzök Az esőcsináló című romantikus vígjátékból, amelyet – a világsiker után – az 1960-as években mutattak be a Magyar Néphadsereg Színházában (ma újból Víg), amikor én a színház díszletmunkása voltam. Tehát tanú vagyok. Páger Antal szájából hangzottak el az azóta sokszor eszembe jutott szavak: „Eső, a fene egye meg, gyere!” Hányszor könyörögtünk mi is esőért az elmúlt nyáron, de az eső elmaradt, és az óriási szárazságot megsínylette a termés. Folyók száradtak ki, tavacskák. Pedig még imádkoztunk is Illés prófétához.

A szóban forgó darab az amerikai sivatagban, egy tanyán játszódik. Az ott élő család – Curryék – hasonlóképpen várják a megváltást, az esőt, de az égi áldás nem érkezik. A család női tagja, Lizzie (Bulla Elma) már abban a korban van, hogy férjhez kellene mennie, de a szerelmes férfinak se híre, se hamva. És ekkor érkezik meg Starbuck (Páger Antal), aki azt hazudja, és azzal kábítja Lizzie-t, hogy esőt tud „csinálni”. Amikor már szorul körülötte a hurok, és a darab csúcspontján vagyunk, azt kiáltja: „Eső, a fene egye meg, gyere!” És csodák csodája, villámlani kezd, dörög az ég, majd elered az eső. A megváltás megérkezett!

Örkény István más helyütt így szólítja meg az esőt: „Mély tisztelettel üdvözöllek, eső! Köszöntelek, égi pöttyenések, vonuló felhők morzejelei… Ne is nézzétek őket, felnőtteket, vízcsepptől félőket, ahogy futnak-menekülnek előletek ernyőjük oltalmába, házuk fedele alá. Kedves csöppek, ti csak nekünk estek, akiknek még bőre örömmel fogadja alig észrevehető érintéseteket.” Hányszor akartuk boldogságunkban vagy szomorúságunkban, hogy az arcunkba essen az eső! Sokféle jelzővel jellemezhetjük ezt a hipnotizáló erőt. Íme, sorjában: van szitáló, heves, nyári, májusi, szakadó, hűsítő, szép, csillogó, óezüst, szelíd, doboló, vad, hosszas, csendes, savas, zuhogó, permeteg, tartós stb. eső. Krúdy Gyula írja: „A hó és az eső testvérgyerekek. Akire haragszik az egyik, nem szívleli a másik sem.”

Bevett szokás, hogy amennyiben utoljára játszanak egy darabot a színházakban, a „temetéskor” mindig kiagyalnak valamilyen csalafintaságot a szereplők, és ezzel szórakoztatják egymást. Az esőcsináló temetésekor azonban a díszletmunkások ötlete valósult meg, amelyet most először mesélek el ország-világ előtt. Az esőt úgy oldotta meg a rendező, hogy a színfalak mögött egy vascső vezetett fel a magasba, amelynek utolsó méterein több lyukat fúrtak a mesterek, így aztán amikor Páger elkiáltotta magát, hogy „Eső, a fene egye meg, gyere!”, a dörgést és a villámlást követően a lyukakon keresztül az eső is eleredt a színpadon. „A víz cérnaszálakat” – ahogy Szép Ernő nevezte őket – megvilágították, így még nagyobb volt a hatás. Eközben a díszletmunkások a zsinórpadláson vártak abgangjukra. Amikor aztán megjelentek az első vízcseppek, mindegyikük – uram bocsá! – „kiengedte a fáradt gőzt…”

Soha nem derült ki, hogy a díszletmunkások mivel búcsúztatták a darabot. A „temetési mód” rejtve maradt. Nem is lehetett volna bebizonyítani, hogy mi történt, hiszen fénykép nem készült róla. Az istenhozzád csak inter nos, magunk között, bizalmasan terjedt.

De mintha a taps aznap este minden korábbi előadásnál nagyobb lett volna.

A szerző újságíró