Bogár László

Vélemény és vita

Narratívák háborúja

„Az én kérdésem az, hogy Közép-Európában lehet-e az Isten, haza, család együttesnek közös halmaza a szabadság, egyenlőség, testvériség hármasával. Szívesen venném azt a kultúrpolitikát, melyben nem hatalompolitikai eszközök érvényesülnek, hanem azt próbálja megtalálni, van-e a két hármasnak közös része.”

Ez a mondat egy közéleti vitán hangzott el és a kérdés valóban inspiratív, de egyben csapda is. Mert míg az Isten, haza, család hármas a szakrális tradíció kifejeződése, a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas a nyugatias modernitás deszakrális létszerveződési modelljének „célfüggvényét” fejezi ki. Ahhoz tehát, hogy egyáltalán tárgyalható lehessen maga a probléma, előbb be kellene látni, hogy létminőségét tekintve nemcsak egyszerűen a politikai felszín retorikájában „eltérő” két hármas jelszóról van szó, hanem arról, hogy a Nyugat tradicionális szakralitásra épülő létmódja és a most már évszázadok óta az egész emberi létezést meghatározó nyugatias modernitás egymás lételméleti tagadását fejezi ki, így nemcsak, hogy nincs, de nem is értelmezhető a két hármas „közös halmaza”, hiszen egymás kölcsönös tagadása és kizárása létezésük lényege. És ezen semmit nem változtat, sőt az az evidens tény, hogy úgy általában szinte mindenki elfogadja, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség szép, kedves és pozitív fogalmak.

Úgy általában valóban elfogadhatnánk e fogalmakat, „csak” konkrétan nem, és ennek oka van, s ezt az okot (pontosabban okok egész sorát) szeretném a bevezetőben elhangzott, jó szándékúnak látszó, de valójában a káoszt fokozó kérdésre válaszként most vázlatosan kifejteni, hisz – mivel a kérdés valóban inspiratív – érdemes lenne eltöprengeni kissé a probléma lételméleti mélyszerkezetén.

Az Isten, haza, család fogalomhármas kissé valóban leegyszerűsítő, de az emberi létezés legalapvetőbb pillérjeit a hétköznapi gondolkodás számára is jól kifejező együttese a lételméleti lényegnek. Az ember lelki, erkölcsi, szellemi talapzatát három emberi közösség egymáshoz kapcsolódása, egymásra épülése teremti meg, a család, mint alapvető szeretetközösség, a nemzet, mint a tágabb közösség, és az a „nagykultúra” (esetünkben az európai keresztény fehér ember nagykultúrája). A legalapvetőbb önazonosságot a család szintjén a nemi identitás, a nemzet szintjén („haza”) az adott nyelv, lelki alkat, közös múlt és emlékezet szellemi összetartó ereje, és végül a keresztény kultúra („Isten”) mint a legvégső egység. Ezek a Nyugat eredeti tradicionális nagykultúrájának legfőbb talapzatát jelenítik meg.

Aligha véletlen, hogy a nyugatias modernitás évszázadok óta ezt a talpazatot kívánja megsemmisíteni, amit a nemzetközi munkásmozgalom indulójának, az Internacionálénak a „múltat végképp eltörölni” fordulata egyértelműen és nyomatékosan ki is mond. Az is figyelemre méltó, hogy Marx az Új Rajnai Újság fiatal újságírójaként szinte minden írásában egyértelművé tette, hogy a fő ellenség nem a tőkésosztály, hanem a hagyományos paraszti kultúra, amely szívósan ellenáll a nyugatias modernitás minden eredeti identitás legmélyebb alapját megsemmisíteni kívánó modernista dühének. A Nyugat tradicionális szakrális kultúrája azért volt útban a magát ugyan csak a 19. századtól „kapitalizmusként” megnevező, de már a 15. századtól kezdve egyre inkább uralkodóvá váló deszakrális létmódnak, mert e hagyományos identitás legmélyebb önazonosságát a méltó élet, az Isten szerint való lét, az üdvösség jelentette. És ez azért tette lehetetlenné a tőkeviszony uralkodóvá válását, mert a tőkeviszony a méltó élet, az üdvösség (mint szellemi lényeg) helyére a fizikai élvezetek kielégítésére alkalmas anyag-tömeg profittermelésre épülő szakadatlan növelését helyezte.

Ahogy ez a két létértelmezési elv és a rájuk épülő egymást kizáró alapokra és eljárásokra épülő létszerveződési rendszer kizárja egymást, ugyanúgy zárja ki a közös halmaz létezését az Isten, haza, család és a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas, amelynek a tetszetős felszín alatt egészen más „üzenete” van. A szabadság az emberi létezés egyik legellentmondásosabb fogalma. A nyugatias modernitás szabadságfogalma ugyanis egy rendkívül veszélyes, távlati következményeit tekintve végzetes rejtett létműveletre épül. Azt tekinti ugyanis szabadságnak, hogy az ember szabadon elgondolhat valamit, és azt szabadon meg is valósíthatja. Ezt fejezi ki a gondolatszabadság, szólásszabadság, sajtószabadság (elgondolhatósági szabadság) és a piaci szabadság, vagyis a deszakrális kapitalizmusban való korlátlan megvalósíthatósági szabadság.

Ami a szakrális és deszakrális szabadságfogalmakat egymással feloldhatatlanul szembeállítja, az az, hogy a szakralitás csak azt engedi már elgondolni is, megvalósítani meg aztán különösen, aminek a szakrális rendbe végtelen hosszú távra való harmonikus beilleszthetőségéről a szakrális közösség sokoldalúan meggyőződött. Az egyenlőség látszólag szép és nemes eszménye még nagyobb veszélyeket hordoz, hisz azt a végzetes létműveletet viszi végbe, amelynek lényege a szakrális hierarchia lerombolása. Az emberi lét alapját ugyanis éppen ez a szellemi hierarchia jelentette és jelenti ma és a jövőben is, akkor is, sőt akkor még inkább, ha ennek az ellenkezőjét éljük át. A francia forradalom fedőnevű tömeggyilkosság-sorozat legfőbb tette éppen e minden emberi társadalom legfőbb talapzatát adó hierarchia lerombolása volt „egyenlőségként”. A testvériséget a zászlójukra író „forradalmárok” e tettét inkább a történelem morbid paródiájának tekinthetjük.

A szerző közgazdász