Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Kvantumpoétika

Szobakatedra

A biopoétikát új fogalomként kezeli az irodalomtudomány, noha már vagy száz éve létezik. Az újraolvasás tanulságairól írva, fölidéztem korábban Füst Milán egy korai megjegyzését Móricz Zsigmond Sárarany című regényével kapcsolatban. Az irodalmi műveket Füst Milán az élőlényekkel hasonlította össze, és esztétikai előadásai között több helyen is abból a tételből indult ki, mely szerint a szöveg „élő szervezetként” viselkedik.

Szabó Lőrinc vagy Borbély Szilárd verseit értelmezve is megjelenik a divatos biopoétikai nézőpont, a sokat idézett Foucault-ra hivatkozva. Ő az életfolyamatok és a történelem egymásra ható kényszereit „biotörténelemnek” nevezi, az életet az egyértelmű számítások birodalmába vonó mechanizmusokat „biopolitika” terminussal illeti, míg a „biohatalom” az emberéletet alakító hatalom és tudás párosának a hajtóereje. A versek egyik modern elemzésében olvasom, hogy a biopoétika azt bizonyítja: az élet és a költészet elkerülhetetlenül hat egymásra, mégpedig a szöveg nyelvének javára. Az igaz, hogy egyik alakítja a másikat, ám a versnyelv nem biztos, hogy felülírja az életet, tehát, hogy az életnek ne volna beleszólása a versnyelvbe. Hiszen a Foucault-terminológia sem az alá- és fölérendeltségről vagy kizárólagosságról szól, inkább az egymásra hatásról.

Mindenesetre a biopoétika és a bioszemiotika kapcsolatára több nemzetközi irodalomtudományi mű utal, mondván, hogy a valóságot és önmagunkat megérteni csak a biológia költői dimenziójának a megértésével együtt lehet. Az irodalmi szöveg is folytonosan mozgásban lévő rendszer, és valóban közelíthetünk hozzá élő szervezetként, ha jelentéseit kívánjuk kibogozni. Pataky Adrienn szavaival: tulajdonképpen a természet is költői térként írható le, amelynek „önszerveződő működése sokat elárul az emberi viselkedés evolúciójáról is. (A biopoétika) Az életet olyan metamorfózisnak tekinti, amelyben minden organizmus szerepet kap az identitást formáló folyamatokban. A költészetben mindez újszerű képalkotást, biológiai ritmust és organikus szövegszerveződést jelent, gyakori fiziológiai (testi), állati vagy növényi utalásokkal, struktúrákkal”.

Folytathatnánk ezt a nem biztos, hogy sokakat érdeklő eszmefuttatást, én viszont egy újabb lehetséges irodalomértelmezési módra hívnám föl a figyelmet, a természettudományból merítve az ösztönzést, amire Németh László bátorít, aki a „vegytanból” kölcsönözte a műalkotás létrejöttének kompozíciós elveit, „irreverzibilis folyamatnak” nevezve a rész és egész egymáshoz való viszonyát. „A műben egymás felé áramló elemek úgy forrnak össze, hogy szétbontani őket többé nem lehet: magasabb egység keletkezett, melyet a műbe sodródott alakokból, eszmékből, szavakból meg nem magyarázhatok.”

S mi ez az új értelmezési mód? – Nos, a kvantumpoétika!

Amellett, hogy verseket és regényeket olvasok, gyakran forgatok természettudományos műveket, maradva az ismeretterjesztő szinten, hiszen a szaktudományos iskolai alapokat már nem tudom pótolni. Ilyen a kvantumelmélet is, amelyről most olvasom Carlo Rovelli Helgoland című könyvét, avagy: Hogyan változtatta meg világképünket a kvantumelmélet. Az elméletet állítólag senki nem érti pontosan, én is megmaradnék a filozófiai résznél, ahonnan leginkább olyan modelleket olvasok ki, amelyek a hozzám közelebb álló dolgok megértésében is segítenek. Mint például a költészet, az irodalom értésében vagy értelmezésében.

Azt írja Rovelli a relációkról szóló fejezetben, hogy bármely objektum tulajdonságait lehetetlen elválasztani azoktól a kölcsönhatásoktól – és kölcsönhatásról lévén szó, kell egy másik objektumnak is lennie –, amelyekben ezek a tulajdonságok megnyilvánulnak. „Egy objektumot az a mód jellemez, ahogyan más objektumokra hat. (…) A kvantumelmélet arra ösztönöz bennünket, hogy a fizikai világra ne úgy tekintsünk, mint meghatározott tulajdonságú objektumok összességére, hanem mint relációk, kapcsolatok hálózatára.”

Ha az irodalmi művet is „objektumnak” tekintjük, annak nincs semmilyen tulajdonsága, viselkedése vagy bármije mindaddig, amíg nem kerül interakcióba egy másik dologgal. Ez a másik dolog lehet egy másik szöveg, és lehet az irodalmi mű olvasója. Ez olyasmi „mint beszélni valamiről, ami nincs, az interakción kívül ugyanis nincsenek tulajdonságok”. Ami persze fölveti azt a kérdést, hogy létező-e egy irodalmi szöveg mindaddig, amíg nem olvassa el senki. Természetesen létező, hiszen a vers interakcióba lépett a költővel, aki létrehozta, ám az a vers senki más számára nem létezik, amíg nem hallott ról, vagy nem olvasta. Ahogy az elektronnak sincsen sem helyzete, sem sebessége, amíg nem lép semmivel kölcsönhatásba, „mert fizikai tulajdonságai csupán azok, amelyek meghatározzák, hogyan hat valami másra, például a fényre, amit valamivel kölcsönhatásban kibocsát”. Radikális ugrásnak tekinthető tehát a felismerés, hogy „minden dolog csupán annyi, ahogyan valami másra hat”.

Ha egy alma a kemény talajra, mondjuk, betonra esik, az alma megsérül, de ha puha homokba vagy selymes gyepre, úgy benne hagyja a nyomát anélkül, hogy megsérülne. Ha egy lírai vers egy betonszívvel találkozik, a vers szottyos lesz, és a szív érintetlen marad – ellenben, ha érzékeny befogadót talál, a vers olvasója vagy hallgatója fog megváltozni, mert nyomot hagy benne a találkozás. Ehhez az kell, hogy az interakcióban – amikor valaki verset olvas – az alma (a vers) tulajdonságai megnyilvánuljanak a talaj (a versolvasó) tulajdonságaival való kapcsolat során.

Ezért azt mondom, hogy a kvantumpoétika egyszerre adja vissza a jogot az irodalomnak, hogy olyan jelentést kínáljon – és az olvasónak, hogy olyan jelentést tulajdonítson – a műnek, amelyre saját attitűdje rendelte. A legfontosabb az, hogy jöjjön létre az interakció, a találkozás a vers és az olvasó között. Az irodalomtudósok pedig legföljebb azt írhatják meg, hogy számukra mit jelent a találkozás, és ezt ne tekintsék kötelező érvényűnek – a többi jelentést bízzák az irodalmi szöveg és az olvasó között létrejött kölcsönhatások mikéntjére. Hiszen a „vers-alma” úgyis másképpen fog viselkedni a betonon, mint a puha gyepen.

Ön pedig, kedves Olvasó, legyen bátor, a kölcsönhatások kvantumelméleti példáját alkalmazza nyugodtan az irodalmon vagy a fizikán kívüli területekre is! Meg fog lepődni, mert másképpen fogja látni a világot.

A szerző irodalomtörténész