Szerencsés Károly

Vélemény és vita

Kiragyogva kimagaslani

Ezer év nagy idő, főleg egy olyan nemzet életében, amelyet annyi balsors sújtott, és megpróbáltatás ért, mint a magyar. Önsajnálatnak azonban nincs helye. Az ezer év alatt magyar földön meglepően sok nagyformátumú államférfi termett, akiknek tettei beleszövődtek milliók életébe. De olyat, akinek egész életműve sikeres és eredményes is volt – az országra és saját maga sorsára nézve is –, már nagyon keveset találunk. Szent István kétségkívül ilyen államférfi volt. Az ő eltökéltsége, hite és szigora kellett annak az életrendszernek a magyarságra erőltetéséhez, amely lehetővé teszi, hogy ma is legyen országunk, legyen nemzetünk, nyelvünk, kultúránk: legyen életünk. Az „erőltetés” nem elszólás. Az élethez szokások, szabályok, utasítások, törvények szövevényes rendszere szükséges. Így volt ez ezer éve is, és így van ma is. Lázadtak ellene akkor is, ma is. A tét akkor a létezésünk volt, és az ma is. E téten áll és bukik minden: jó-e nekünk, s jó-e a világnak, hogy vagyunk, élünk, alkotunk, vagy legyintünk fölényesen: vesszünk hát, mint annyian. Összhangba hozni fáklyalétünket a világgal: ez Szent István-i feladat.

A magyarság akkor – ezer éve is – megosztott volt. Sokféle ellentét szabdalta a népet, de a legfőbb nem változott azóta sem: keresztény vagy pogány. A kereszténységgel jött az erkölcs, a törvény, az állam és sokfajta hierarchia. Ezek által a megmaradás. A pogányság a régi szabadságok homlokba zárt álmos legendáival, egyenlőséggel, szabadsággal vezérelt. István és utódai kemény kézzel léptek fel a pogánysággal szemben, de a magyarság lelkéből kiűzni soha nem tudták a vágyat a vándorlás, a táltostüzek misztériumai iránt. Szerencsére. Ezért a nyughatatlanságunk, az örökös mehetnékünk, elégedetlenségünk. Nagyon jó lenne már végre szépen, békében, okosan ezt is, azt is átrostálni lelkünkön. Rángatni az embert ide-oda, keletre, nyugatra, szentekhez, táltosokhoz már minek? Megfér a lelkünkben a keresztény hit és az ősi tradíció.

Ha semmi másért, legalább csak ezért ne bántsa magyar a magyart. De bántja bizony! Éppen István királyt kellene megkérnünk, távolítsa el a hályogot a szemünkről. Ezer év mondatja: a keresztény hit és a kereszténység előtti istenhit már nem ellenségei egymásnak. Sőt! A valódi ártalommal, mindent – így Istent is – tagadókkal szemben életlombot nevel az ágra. Ezek materialistáknak is mondják magukat, „anyagelvűeknek”, s innen van az, hogy a dús napidíj az ő mindenható vezérlőjük. Lelkiismeret nem rombolja aktivitásukat, sokan köztük kedvtelésből is ócsárolják a helyet, ahol élnek. Deklarálják, hogy itt nem lehet élni, el kell menni. Némelyik el is megy, de hazajön Pride-szóvivőnek. A hályog olyan erős már a szemükön, hogy el sem hiszik, nekünk ez a kín csoda hely, a Hazánk. Velünk van a baj, gondolják.

Most éppen azért, mert meg szeretnénk ünnepelni ezt a Hazát, amely élni engedett, táplált, szárnyakat adott, amely több mint az otthonunk, a világnak olyan rezgése, amely csak itt oltalmaz minket az időben, amely csak itt érezhető, sehol máshol. Föl-földobott kő. Nincs ennek köze a táj szépségéhez, a város nagyszerűségéhez, csak egy árnyékhoz, amelyet most is látunk az aszfalton, pedig negyven éve sétáltunk ott augusztusi napon. A dómi csendhez az Árpád-kori romtemplomban, ahol csak a kövek közti résbe bújt gyík imádkozik. S a lányhoz, aki már régen nincsen ezen a világon, de ott lobog a csillagok között fent az égen minden lángra gyúlt hajnalon.

„Hol vagy István király…” Bántották Istvánt is sokat, sokszor és sokfelől. És fogadok, hogy a „szakértők” idén is elmondják, hogy István állama nem volt jogállam, s II. Konrád német-római császár joggal indított kötelezettségszegési eljárást (hadakat) Magyarországgal szemben. Meg hát a felnégyelés, karlevágás, megvakítás nem szép módja a megtérítésnek. S hogy Koppány elfogadta a bizánci kereszténységet, mégis. És a Vikidál meg a Bill hitelesebb volt. Az „inneni” szakértő majd hibáztatja a királyt, hogy elhagyta a turáni, sőt sumér hagyományt. „Szakított a régi dicsőséggel, és most íme, lám itt vagyunk a megaláztatásunknak a mélypontján.” Az „onnani”, hogy a feudalizmus, a kereszténység egyenlő a rabsággal, intoleranciával, elnyomással. A feminista „szakértő” majd jön a „családon belüli erőszakkal az Árpád-házban” (jaj, milyen ötletet szórok itt elibük!), a felvilágosult az egyház türelmetlenségével. A Szent Koronáról megírják, hogy sosem volt István fején, a Szent Jobbról, hogy mélybe mállad. Aztán jön a „Szent-István-i birodalom” – innen egyenes út vezet a huszadik századi irredentához, a második világháborúhoz és a holokauszthoz. Lesznek pogányabbak a pogányoknál, s idézik a legendát: István „rárakta a magyarság nyakára a fegyelem igáját és törvényeit.” Lesznek szakértők, akik tartják magukat a Kádár-kori beidegződéshez. Szükségszerű volt I. István államalapítása (még a kereszténység „felvétele” is), de ezt már régen meghaladtuk. A szocializmussal és ma a gőgösködő mániákusokkal. Már nem kell se kereszténység (tudománytalan), se nemzet (kirekesztő) és tulajdonképpen ország sem (avítt dolog). Innen már a mániákusok világa következik. Jöjjön anyagmásom, ha boldog, ha boldogtalan. Csak ne kelljen gondolkodni, mert az rombolja az agyat.

István és utódai a köz-Krisztust adták nekünk. Hálát adok döntésükért, mert ezért lehetek most magyar. A Nyugat és a Kelet is sok borsot tört az orrunk alá, egyik sem hibátlan. Emberek élnek itt is, ott is. Mi magunk is naponta verjük a keresztszögeket a mennybe. De tegyünk különbséget a hatalmak, birodalmak és a nemzetek, népek között. Erre a magyarság mindig képes volt. Maga István hívott lovagokat, papokat, mestereket (nyugatról). De jöttek hozzánk népek – kunok, szászok, jászok –, jöttek aztán százezerszám szerbek, oláhok, zsidók és mások. S aztán a „svábok”, s ma is jönnek dolgozni, élni innen is, onnan is. Egész irodalmunkban, népköltészetünkben nincs nyoma gyűlöletnek más néppel szemben, legfeljebb azokkal szemben, akiket katonaként ránk küldtek. És persze az árulókkal szemben. Mi nem gyűlöltük a török népet, se a németet, de még az oroszt sem. Pedig annyi bajt okoztak nekünk, hogy végveszteség kerülgetett. Két parancsot nem feledtünk: a megváltást és a szerelmet. Éppen ezt ne feledje senki mostanság se, ha élni akar. A megváltás a legmagasabb szintű szabadság, a szerelem a legtisztább forrás.

Ez az, amit nem értenek, akik az életet srófos ideológiákba (elméletekbe) zsugorítanák. Mi nem vagyunk hajlandóak gyűlölni népeket. Pedig ki van adva utasításba. (Majd kell egy eljárást indítani ezért is ellenünk.) Viszont elutasítjuk az örvénylő háborút, amit most éppen az oroszok és ukránok viselnek. Nem szeretjük azokat, akik ezt a háborút kirobbantották, nyújtani akarják, pénzelik, feszítik. Az örvény megfojt. Mi már tudjuk, hogy a gyűlölet rossz tanácsadó, és minden háború – akár az ellentétes féltekén – ellenünk is irányul. Erős ország kell, erős hit és erős akarat, hogy segíteni tudjunk magunkon. Szent István zászlajára felfeszültek ezek a képességek. Minden más zászló csak rongycafat.

Az kék ég alatt sokféle jó és hamis törekvés érvényesül. A legfontosabb a hit abban a teremtői akaratban, hogy nekünk – akik magyaroknak mondjuk magunkat – helyünk van ezen a világon. Rögtön ezután következik a megfontoltság. Nem önmagáért, hanem az igazságért. Szépségért, jövőért, szabadságért és – Király, itt vagyunk! – fegyelemért. Ezekért az értékekért István és az őt szentté avató László király kiragyogva kimagaslott kortársai közül. Babits Mihály Esztergomban, kis háza tornácáról de jól látta: küzdöttek hitért, templomért, iskoláért, küzdöttek könyvért, keresztért, ostyáért és zászlóért. Ilyesmikért kellene nekünk is küzdenünk. Nem pedig semmiért, mint a pénz, hatalom, hírnév. Ki olvassa el, és ki érti meg Babits szavait a „dez-in-formációs” zűrzavarban? „Harcoltunk, mint üres gép, / barbár századok / harcánál szörnyebb harcot.”

A szerző történész