Domonkos László

Vélemény és vita

Szent István országa, darabokban

Úgy adódott, hogy éppen az idei Szent István-ünepet megelőző napokban támadjon alkalmam viszonylag rövid idő alatt viszonylag sok helységet bejárni , nagyjából egy körzetben – az egykori  Északkelet-Magyarországon, Szatmár, Máramaros határvidékein, kurucok és bohém festők, kóbor költők és nyakas-büszke  reformátorok földjeit. Csaták és építészeti csodák, ősi ízek és hasonlóképpen ősi családi birtokok titkos terrénumait. Nyugodt méltósággal és zaklatott lélekkel. Egyszerre.

Dél-alföldi pápistának különös, sajátságosan megindító a szatmárnémeti, nevezetes láncos templom látványa, környezetével együtt különösen.  Emlékszem, Végh Antaltól hallottam róla először. (Akkor  – már elnézést – még normális volt, nem rontott neki eszeveszett vádakkal Csoóri Sándornak és Csurka Istvánnak és nem akart Magyarországról Szlovákiába emigrálni.)  Elmesélte, hogy gimnazistaként itt dícsérte az urat,  a templom melletti – most éppen renoválás alatt álló, de az egyház által már 1991-ben  visszakapott – református főgiumnázium diákjaként. Még azt is megérte, hogy  – ugyancsak 1991-ben – itt a templomkertben, hatalmas tömeg előtt felavatták az iskolanévadó Kölcsey Ferenc mellszobrát (Tőkés László szentelte fel), a tér másik végén meg  maga a nagyságos fejedelem mellszobra nézi az ő egykori kedves vidékét. (A majtényi sík ekkor még távolinak tűnt innen, mint Juhász Gyulánál az ég. Pedig nincs messze.) Odabenn a főtéren Széchenyi István egész alakos szobra fogad, a valamikori Pannónia Szállót is renoválják, a Tűztoron y mellett hangulatos kávézók, és itt van a főtér mellett a magyar színjátszás egyik egykori nagy, patinás vidéki fellegvára, az 1892-ben épült , ma – óh, Nagyrománia! – Északinak nevezett  színház, hol egykoron Erdély egyik legnagyobb színházi rendezője, Sütő András darabjainak legavatottabb színra vivője, maga a nagy Harag György igazgató-főrendezőként három esztendőt töltött  – a magyar társulat büszkén viseli a nevét. Feltűnően sok mindenfelé a magyar szó (több, mint Nagyváradon vagy pláne Kolozsvárott, pedig a magyarság hivatalos aránya a városban állítólag nem éri el a 40 százalékot), mindenesetre úgy tűnik, a jellegzetes kelet-alföldi diftongusos (kettőshangzós) „jóu””-k meg „sziép”-ek sűrű egymásutánban követik egymást.

Bezzeg Nagybánya, meg előtte Szinérváralja már egészen más, hiába a magyar helységnévtáblák itt is, ott is. Viszont Szinérváralján a legszebb meglepetés: a katolikus temetőben az egyik fő helyen a Székely Hadosztály 1919 eleji, dicső harcainak síremléke, gyönyörűen gondozott tömegsír – itt, a város határától nem messze húzódott a majdnem négy hónapon át, szörnyű körülmények között páratlan hősiességgel tartott, majdnem 200 kilométer hosszú, a nem túl távoli kárpátaljai határtól le délnek, Csucsán és Belényesen túl, majdnem a Maros vonaláig húzódó arcvonal. A felirat:„Adassék tisztelet/a katona-eszménynek / A Hazáért megdicsőültek / szelleme töltsön el / És a Magyarok Istene / segítsen meg minket / Ámen”.

Nagybányán e sorok írójának minden, de minden egy immáron nyolc esztendeje halott, nagyszerű író-barát emlékét idézi. Pusztai János élt itt, a legújabbkori magyar próza egyik, már-már elfeledni kezdett kiválósága, kiváló magyar ember és remek cimbora, az itt töltött vagy egy hét alatt róla készült portréfilm arra is alkalmat adott, hogy több évtizedes otthonát, Németh László és Tersánszky szülővárosát, Nagybányát töviről-hegyire megmutassa. Az azóta eltelt jó negyedszázad alatt persze nagyot fordult errefelé is a világ, de a magyar középkort idéző régi főtér máig szinte a régi. Itt álltunk Jánossal a Szent István torony, Nagybánya legrégibb templomának maradványa alatt és megint eszembe jut, mennyire igaza volt Petőfinek: „Nagybánya ószerű épületeivel, s gótikus tornyával mint egy darab középkor, mit itt felejtett az idő” – úgy lehet, az idő ószerű szemléletünkkel és mindenféle „magyarkodó” gondolatunkkal bennünket is mintha itt felejtett volna…Mégis: hátha nem. A Zazar partján látható az egykori városfal egy darabja, nincs túl messze a híres nagybányai festőiskola és művésztelep, a magyar képzőművészet egyik legnagyobb hatású alkotóközpontja – már amit mára csináltak belőle –, a lényege viszont ugyanaz. Megmaradt. Akárcsak Pusztai János és könyvei. Hogy utóbbiakból csak egyetlen példával éljek: a miénk marad az úgynevezett tatárjárás-trilógia (Futótűz, Hamu, Parázs) amelynek második darabja után a román hatalom komoly intézkedéseket foganatosított a kiadó Kriterion ellen (a harmadik kötet viszont 1990 után mégiscsak megjelent), mivel János a román megszállást, nem is túl áttételesen, a tatárjárás borzalmaival veti némiképp össze. Ilyen teljesítmények láttán gondolhatunk derék bohém Krúdynkra is, ki szintúgy igen kedvelte Nagybányát: „a csillagok csodálatosan ragyogtak Nagybánya felett. Közel az öreg tornyokhoz, közel a földhöz, mert a csillagtestvéreik itt jártak, itt járnak, és az ég lámpásai ezért világítják meg szívesen a bányai tájékot.”

Igen, a majtényi sík nincs túl messze. Nagybányától ötven-egynéhány, Szatmárnémetitől alig tizenöt kilométer. Kismajtény határában, a vasútállomás mellett az emlékmű – nem, nem a Rákóczi-szabadságharc fegyverletételéé: a szatmári békéé, „1711 április 27.” Az embernek óhatatlanul a másik – ezzel ellentétben már többször látott – fegyverletétel-helyszín, a világosi jut eszébe, amely egészen pontosan nem is világosi, hanem szöllősi, de két dologban úgy hasonlít a majtényire, mintha ikrek lennének: néptelen és elhagyatott síkság, komor, közönyös  és szívettépő. Nem, az embernek itt nem Petőfi juthat eszébe, nem az, amit a költő itt Majténynál írt, hogy „elmondtam legszörnyűbb Átkomat, / s elsírtam legszentebb könnyemet.” Nem. Weöres Sándor 1956-ot elsirató nagy költeményének (Majtény, Világos, stb.) sorai sokkal inkább: „Végül angyal szállt le ránk, / bár a halál angyala volt is! / Ő illesztett fejünkre / tipró kerekek fekete mocska felett / arany-vörös koronát. / Elbutított nép, akire haragudni nem lehet, / járomba fogott baromként forogva / intézte pusztulásunk, / és fejünkön tündökölt a korona, / mit Leonidas viselt valaha. / S a hatalmas, erős, bölcs nyugati népek! nézték ahogy póznára csavarták beleinket, / egy mondatuk elég lett volna / és meg nem szabadítottak minket, / se saját jövendőjüket. / Rájuk fekete angyal se száll: / mint egy fészek darazsat a mérges permet, / úgy fojtja meg őket a keleti szélben / a koronátlan, szégyenletes halál.”

Nagykároly – ez viszont egészen más. Hiába van közel Szatmárnémetihez, a  trianoni határ szemlátomást még közelebb. Vitán felül itt a legeslegtöbb a magyar szó (magyarság hatvan százalék felett), a magyar jelleg és a magyar mentalitás. (Még a pincér-hölgy mentalitása is Budapestet idézi. Jó és rossz értelemben – értelmes és nyegle, „slágfertig” és lusta, udvariaskodó és rafinált – egyaránt,) És itt nemsokára Szent István Napok kezdődnek (igaz, Nagybányán is, Szatmárnémetiben meg Partiumi Magyar Napok, ugyanekkor), tisztaság van és Kaffka Margit-szobor meg Kaffka-ház, Ady kettesben Márkus Ottíliával, amott Petőfi (itt látta meg először Szendrei Júliát) és Károli Gáspár, igen, ama biblia-fordító. Az impozáns, dekoratív, hatalmas és reprezentatív Károlyi-kastély és csoda-parkja uralja a főtér egyik oldalát, Mihály alakját, hála a Fennvalónak, semmi és senki nem idézi. Igaz: körös-körül Szent István országa, darabokban. Derűs várakozással süt a nap, a könyvesboltban sok magyar könyv. Magyar család kávézgat csöndes nyugalomban szemközt. Ki tudja, talán még sincs minden egészen veszve.

A szerző író