Deme Dániel

Vélemény és vita

Beszéljünk a rasszizmusról

álláspont

Csütörtökön a texasi CPAC-en elhangzott beszédében a magyar miniszterelnök „idiótáknak” nevezte az őt és implicite a kormányára szavazó magyarokat nácizó, goebbelsező és rasszistázó csőcseléket. Attól tartok, ennél messzebbre kell mennünk jellemzésükben.

Az utolsó napok Tusványost követő médiahisztijét figyelve, a külföldi „érinthetetlenek” pöffeszkedő elítélő nyilatkozatait és a rasszizmust kiáltó sajtócikkeit nézve ugyanis egyre csak az jut eszembe, hogy micsoda hazug és képmutató világban élünk. Hogyan jutottunk odáig, hogy épp azok, akik a szélsőséges iszlamizmust szorgosan palántázzák kultúránkban, és olyan fajelméleteket ötölnek ki saját népeik eltiprására, amilyen még Nyugaton sosem volt, azok oktatnak itt hideg tudományos kimértséggel és erkölcsi fölénnyel a fajok egyenjogúságáról, nemlétéről?

Deborah Lipstadt, az Egyesült Államok különleges megbízottja az antiszemitizmus elleni küzdelemben, annyira elkapatta magát megbízatása hevében, hogy szerinte a magyar miniszterelnök beszéde „egyértelműen a náci faji ideológiát idézi. Csaknem 75 évvel a holokauszt befejezése után megbocsáthatatlan, hogy egy vezető, különösen egy olyan, aki azt állítja, hogy zéró toleranciát tanúsít az antiszemitizmussal szemben, a náci tömeggyilkosságot veszi félvállról”.

De az egyetlen, aki nácizmusról, zsidóságról, tömeggyilkosságokról beszél, az maga Lipstadt, a miniszterelnök beszédében szó sem volt erről. De ha Joe Biden elnök antiszemitizmus-megbízottja valódi nácizmust akar látni, akkor sétáljon el a berlini Hermannplatzra, ahol péntekenként a palesztinbarát arab iszlamista tüntetők marxista szövetségeseikkel karöltve kiabálják, hogy „mocskos zsidók”. Persze most a Fehér Házhoz hasonlóan egy radikális baloldali kormány van Berlinben is, haverok egymás közt nyilván nem számoltatják el egymást.

Az amerikai politikusoknak ellenben nem kell egész Berlinig zarándokolniuk, ha faji megkülönböztetést akarnak látni. Egyetemeiken, munkahelyeiken hosszú idő óta zajlik az eufemisztikusan megfogalmazott „pozitív diszkrimináció”, amely pusztán faji, származási alapon tesz különbséget a felvételizőkkel és munkakeresőkkel szemben. Persze pozitív az, ha fekete az ember, csak ha fehér, akkor lesz negatív, még ha így sosem szabad is említeni.

Évente tíz- és tízezer tehetséges fehér és ázsiai fiatalnak hozza a postás az elutasító levelet megálmodott munkahelyéről vagy oktatási intézményéből, mert egy tőlük alacsonyabb pontszámot elérő jelentkező kapta meg faji alapon azt a helyet, amelyik nekik járna. Képzeljék csak el, hogy gyermekeiket évekig különórákra járatják, azok keményen dolgoznak és megérdemelten jó pontszámot érnek el a felvételijükön, de nem kerülnek be pusztán azért, mert fehérek. Valakik egyszerűen keresztülhúzzák a jövőjüket a bőrszínük miatt. És ezek papolnak nekünk a nácikról és faji megkülönböztetésről?

Tudták, hogy az amerikai egyetemeken ma már léteznek úgynevezett „biztonságos terek”, ahová fehér diákoknak tilos a belépés? Ezek tanulásra és találkozásokra kijelölt helyiségek, ahová csak a – mondjuk ki – főleg fekete etnikumú diákok hivatalosak. Itt állítólag szabadon vitázhatnak arról, mennyire hátrányos megkülönböztetésben részesülnek a fehérektől anélkül, hogy az elnyomó faj képviselői esetleg megzavarhatnák magasröptű előítéleteiket.

A legjobb viszont az, amikor az amerikai sajtóban az egyik tanulmány jelenik meg a másik után arról, hogy a pozitív diszkrimináció valódi győztesei a fehérek, leggyakrabban a fehér nők. Sőt a Washington Post ugyancsak egyik érinthetetlen újságírójának, Jonathan Zimmermannak már azt is sikerült bebizonyítania, hogy ennek a fehéreket diszkrimináló politikának valójában a fehér férfiak a legnagyobb haszonélvezői. Tehát annak ellenére, hogy a rendszer mindent megtett azért, hogy kirekesszen, megbüntessen, megalázzon azért, mert tehetséges vagy, betartod a szabályokat és keményen dolgoztál, még mindig te vagy a mocsok, amiért mégis képes voltál valahogy érvényesülni.

Az amerikai fehér gyerekek vannak olyan szerencsések, hogy nem kell kivárniuk az egyetemi kort, hogy bőrszínük miatt jól megalázzák őket. Már óvodás korban kezdik nekik tanítani a baloldali közigazgatású kerületekben az úgynevezett kritikus fajelméletet (CRT), amely azt tanítja, hogy a fehér egy elnyomó faj, a fehérek történelme pedig a diszkrimináció és zsarnokság történelme. Kisgyermekeknek tanítják azt, hogy fehér bőrszínük miatt bocsánatkéréssel tartoznak fekete diáktársaik felé, amazokat pedig a fehérek iránti megvetésre.

Az antiszemitizmussal kapcsolatban sem érdemes Lipstadt asszonynak a vélt magyar példával előhozakodnia, érdemes lenne csak visszaemlékeznie arra, ahogy tavaly májusban még Amerika-szerte zsidóverő pogromok zajlottak. A Hamász és az izraeli hadsereg összecsapásai okán New Yorktól Los Angelesig, Salt Lake Citytől Miamiig támadások sorozata érte az amerikai zsidó közösségeket. Palesztin zászlókat hordozó muszlim fiatalok autókkal kergették az amerikai zsidó polgárokat, ütötték, ahol csak elkapták őket. Az étteremből rángatták ki a zsidó vendégeket, Allahu akbar és „halál a zsidókra” felkiáltások közben.

Az ilyen jelenetek Magyarországon elképzelhetetlenek, mert ez a fajta társadalmi jelenség, a faji és vallási gyűlölet, kivétel nélkül egy uszító, kirekesztő politika közvetlen következménye. Nálunk ilyen központi politizálás nem létezik, az áprilisi választásokon az ezt képviselő pártok csúnyán megbuktak. Itt erre nincs választói igény. Ha Joe Biden ilyen vallási és politikai szélsőségesekkel kívánja magát körülvenni, az az ő gondja. De senkinek se legyenek kételyei afelől, hogy a valódi fajgyűlölők szinte kivétel nélkül azok között találhatók, akik most a magyar kormányfőt nácizzák, még akkor is, ha saját kultúrájukat és őseik emlékét gyalázzák ezek a megvásárolt, gyáva uszítók.

A szerző újságíró