A zene csodálatos hatással van az agyunkra

A zenét gyakran „univerzális nyelvnek” tartják – különböző kultúrákból származó emberek hasonló mozdulatokat végeznek, és a kisgyerekek ösztönösen mozognak a ritmusra.

A neurális rezonancia elmélet szerint nemcsak azt tanuljuk meg, hogy mit várjunk és mit jósoljunk, hanem az olyan aspektusok, mint a zenében hallható harmónia, jól esnek nekünk, mert szinkronban vannak az agy rezonancia-mintáival.

„Ez az elmélet azt sugallja, hogy a zene nemcsak azért hatalmas erejű, mert halljuk, hanem azért is, mert az agyunk és a testünk is azzá válik” – mondja Caroline Palmer, a kanadai McGill Egyetem idegtudósa számol be a ScienceAlert. „Ennek nagy jelentősége van a terápiában, az oktatásban és a technológiában.”

Természetesen ez nem véletlen. Az emberiség évezredek óta kísérletezik a zenével, és anélkül, hogy feltétlenül megértette volna, miért, rájött, mi hangzik a legjobban.

A neurális rezonancia elméletet (NRT) Palmer és társszerzői most hivatalosan is leírták egy perspektívában, amely a zenei idegtudomány irodalmát áttekinti.

Az NRT egyik legfontosabb megállapítása, hogy a neurális oszcillációk különböző sebességgel szinkronizálódnak a külső hangokkal. Az időskálán a lassabb végén található az úgynevezett ritmus, amelynek jellegzetes ütemére lehet táncolni vagy dobolni. A kéreg neuronjai olyan frekvenciákon oszcillálnak, amelyek rezonálnak a zene impulzusain.

A magasabb frekvenciák, körülbelül 30 és 4000 hertz között, hangmagasságként érzékelhetők. A kéregben a gamma-frekvenciájú oszcillációk szinkronban vannak az alacsonyabb frekvenciákkal, míg a hallóideg, az agytörzs és a csiga a magasabb hangmagasságokon rezonál.

Mindez együttesen teszi a zenét élvezetessé, függetlenül a zenei háttértől – a kisgyerekektől a klasszikusan képzett profikig.

„A statisztikailag univerzális struktúrák valószínűleg azért alakultak ki a zenében, mert megfelelnek a komplex, mintázatokat alkotó dinamikus rendszerek stabil állapotainak” – magyarázzák a szerzők.

Ez nem jelenti azt, hogy a zene értékelésében nincs tanulási tényező; a csapat szerint olyan aspektusok, mint a pulzus és a komplexebb struktúrák, például a metrum, kultúránként nagyban eltérhetnek.

Az egyszerű pulzusok, mint amikre tapsolunk vagy amikre a babát a térdünkön ugráltatjuk, gyorsabban fejlődnek és idővel erősebbé válnak, de a komplexebb struktúrák kultúraspecifikusak. Idővel az agyi oszcillációk egyfajta elfogultságot mutattak a tanult struktúrák iránt, amit attunementnek neveznek.

Az NRT által vizsgált egyéb aspektusok között szerepel a groove, ami alapvetően a testet a zenére mozgatni vágy. Amikor egy ütem nem követi a kiszámítható pulzust, hanem bizonyos mértékben a pulzusok között esik, az agynak ki kell töltenie a hiányzó részeket – ezt a csapat nemlineáris rezonanciának nevezi.

A „magas groove-értékelés” pontosan a megfelelő mennyiségű nemlineáris rezonanciát igényelte. Természetesen a túl szaggatott zene sem elég groovy ahhoz, hogy táncolni lehessen rá. Érthető módon a popzene általában pontosan ebbe a tartományba esik.

A tanulmány azt is vizsgálja, hogy az NRT hogyan magyarázza a zene különböző egyéb aspektusait, és mit tanulhatunk abból, ha ezt az univerzális örömre alkalmazzuk.

„Az NRT betekintést nyújthat mind az idegtudományba, mind az emberi viselkedésbe, valamint a kettő közötti kapcsolatba” – írják a kutatók.

„Az ilyen betekintés fényt deríthet az agy és a test közötti összefüggésekre, a zene érzelmek közvetítésére való képességére, a zene szerepére az interperszonális kötődésben, valamint a zene alkalmazására az agy egészségében.”