Történelem
Tökéletesre sikerült átverés volt a normandiai partraszállás
Senki sem tudta, mikor és hol fog elkezdődni a nagy európai invázió
A berlini főparancsnokságon ugyanis szilárdan meg voltak győződve arról, hogy a normandiai akció csupán egy figyelemelterelő művelet, és a tényleges invázió a La Manche csatorna legkeskenyebb pontjánál, Pas-de-Calais térségében fog bekövetkezni. Éppen ezért nem járultak hozzá a Normandiától távolabbra összevont erős páncéloscsoportosítás bevetéséhez sem. Amikor pedig késő délutánra rájöttek, hogy az angolszász invázió célpontja mégiscsak Normandia, már elkéstek: a szövetséges csapatok addigra szilárdan megvetették a lábukat a Cotentin-félsziget fövenyén. A németek megtévesztésére kidolgozott Fortitude-művelet tökéletes sikerre vezetett.
A német véderő főparancsnokság, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht) stratégáit 1943-tól kezdte egyre erősebben foglalkoztatni az angolszász szövetségesek nyugatról várható offenzívájának kérdése. A sztálingrádi vereség, majd az ugyancsak kudarcba fulladt Citadella-hadművelet után a Wehrmacht végleg elvesztette a hadászati kezdeményezést a keleti fronton, és tartós defenzívába szorult a Vörös Hadsereg támadóerőivel szemben.
De 1943 más szempontból is katasztrofális évnek számított a náci Németország számára; Rommel tábornagy súlyos vereségek egész sorozatát elszenvedett hadserege kiszorult Észak-Afrikából, az angolszász szövetségesek pedig partra szálltak Szicíliában, majd megvetették lábukat az Appennini-félszigeten is.
1943. július 25-én megbukott Hitler legfőbb szövetségese, Benito Mussolini és az őt váltó Badoglio-kormány szeptemberben hadat üzent a náci Németországnak. Ebben a helyzetben bizonyossá vált, hogy az angolszász szövetséges haderő belátható időn belül átfogó offenzívát indít Nyugaton is, így csak az volt a kérdés mikor, és hol.
Ez utóbbi komoly fejtörést okozott az OKW hadműveleti tervezőinek. 1944 márciusától egyre több jelentés futott be a német főparancsnokságra a katonai hírszerzés, az Abwehr Nagy-Britanniában beépített ügynökeitől a Dél-Angliában tapasztalható erős csapatösszevonásokról. Ebből arra következtettek, hogy az angolszász szövetségesek valahol Észak-Franciaországban akarják végrehajtani a nagy partraszálló hadműveletet, de a német stratégáknak arra nem volt semmilyen támpontjuk, hogy konkrétan hol.
Készülő harapófogóba szorul a Harmadik Birodalom.
1942 végén Adolf Hitler rábeszélte a nyugállományba vonult Gerd von Rundstedt tábornagyot, hogy vállalja el a nyugaton állomásozó német hadseregcsoport főparancsnokságát. A porosz arisztokrata családból származó és ekkor már 67 éves marsall, noha nem volt túl nagy véleménnyel „minden idők legnagyobb hadvezére", Adolf Hitler katonai képességeiről, a belénevelt katonai fegyelemnek engedelmeskedve elvállalta ezt a megterhelő beosztást.
Amikor von Rundstedt átvette a nyugati seregtestek feletti parancsnokságot, még csak 20 hadosztály állomásozott Franciaországban. Az idős tábornagy cseppet sem volt megelégedve az ott tapasztalt helyzettel. Noha Goebbels propagandagépezete olyan bevehetetlen védővonalként aposztrofálta az Atlanti falat, amelyen minden szövetséges inváziós kísérlet fennakad, az Atlanti fal valójában a tengerpart mentén elhelyezett betonerődítmények laza hálózata volt csupán, jelentős kiterjedésű védetlen hézagokkal az erődök között.
Von Rundstedt sokáig hiába követelte a nyugati német haderő megerősítését; az 1943. májusi szicíliai partraszállás, majd az angolszász inváziós erők Dél-Olaszországba történt betörése, nem különben a keleti fronton Kurszk térségében végrehajtott utolsó nagyobb német offenzíva miatt az OKW egyszerűen nem rendelkezett nyugatra átcsoportosítható tartalékokkal.
1944 kora tavaszától, amikor egyre kézzelfoghatóbbá vált a nyugaton készülő angol–amerikai partraszállás, az OKW az olasz és a keleti front meggyengítése árán is kénytelen volt nagyobb csapatkontingenseket átvezényelni nyugatra.
Ennek köszönhetően 1944. május végére von Rundstedt tábornagy már összesen 56 hadosztály felett diszponálhatott, amelyeket két hadseregcsoportra osztottak. A B hadseregcsoport élén a „sivatagi róka", Erwin Rommel tábornagy állt, a G hadseregcsoport felett pedig von Blaskowitz vezérezredes parancsnokolt.
