Történelem
Friss kutatások szerint német alapanyagból készült a nigériai kincsek egy része
Az uralkodó feje szent volt, hiszen benne lakozott mindama bölcsesség, mellyel a király irányította birodalmát
A kutatók egy ideje gyanították, hogy a darabok elkészítéséhez a benini fémművesek annak idején újrahasznosították – vagyis beolvasztották – azokat a sárgaréz gyűrűket vagy karpereceket, melyek az Atlanti-óceánon átnyúló rabszolga-kereskedelem fizetőeszközei voltak – írta meg a Magyar Nemzet.
E sejtelem igazolása eddig elmaradt. Egy frissen megjelent tanulmányból azonban kiderül: e bizonyos gyűrűk vagy karperecek a Németország nyugati részén, a Rajna-vidéken bányászott fémből készültek – adja hírül a livescience.com.
A tanulmány szerzői – köztük Tobias Skowronek, a németországi Georg Agricola Műszaki Egyetem kutatója – leírják: munkájuk során különböző manillákat vizsgáltak. A manillák – melyek neve a „gyűrű”, „karperec” jelentésű spanyol szóból származik – a rabszolga-kereskedők fizetőeszközei voltak, de aranyért és elefántcsontért felajánlott cseretárgyként is szóba jöhettek.
A kutatócsoport összesen 67 darab, 16–19. századi manillán végzett elemzést. A karperecek részben atlanti-óceáni hajóroncsokból származnak (melyek a La Manche csatornában vagy éppen az amerikai Cape Cod partjainál süllyedtek el), részben szárazföldi ásatási helyszínekről (melyek között ghánai, Sierra Leone-i éppen úgy akad, mint például svédországi).
Ezek után összehasonlító vizsgálat következett: összevetették egymással a manillák és a benini bronzok jellegzetességeit (például a bennük található ólomizotópok aranyát), és kiderült: mindkét csoport darabjai a németországi Rajna-vidék érceinek sajátosságait mutatják!
Vagyis: a benini tárgyak elkészítéséhez használt karperecek egy része német földön – közelebbről: a Köln és Aachen között elterülő vidéken – bányászott rézércből készült!
Ez azért számít újdonságnak, mert korábban a kutatók úgy vélték, hogy a nyersanyagot a jelenlegi Nagy-Britanniában, Hollandiában vagy Belgiumban hozták felszínre.
A német eredetet ugyanakkor írott források is megerősítik: a tanulmány megemlít egy 1548-as – egy német kereskedőcsalád és a portugál király között létrejött – szerződést, amely részletekbe menően taglalja, melyek legyenek az Afrika más-más régiói számára előállított manillák paraméterei: a súlyuk, a formájuk, egyéb jellemzőik.
A benini bronzokként emlegetett tárgyegyüttes – melyek legfőbb összetevője valójában sárgaréz, kisebb mennyiségben cinket, ólmot és ónt is tartalmazhatnak – 1897-ben került el Afrikából. A brit csapatok ekkor – egy büntetőexpedíció során – megszállták Benint, feldúlták a királyi udvart, és – hadizsákmányként – magukkal vitték a palotát és az előkelők lakhelyeit díszítő műkincseket.
A szakirodalom egyetért abban, hogy a Benini Királyság udvari művészetének legfőbb célja egyfelől az volt, hogy elmélyítse az anyakirálynő tiszteletét, másfelől az, hogy dicsőítse az istenként tisztelt királyt, és megörökítse az általa vezetett birodalom történetét.
A szokásrendszer megkövetelte, hogy minden új uralkodó oltárt emeljen a trón előző birtokosának tiszteletére, és elkészíttesse elődje fejének fémmását, melyet aztán az ősök oltárára helyeztek.
Az uralkodó feje ugyanis szent volt, hiszen benne lakozott mindama bölcsesség, mellyel a király irányította birodalmát, és meghatározta alattvalóinak vagyoni helyzetét, biztonságát.
És hogy a büntetőexpedíció résztvevői annak idején miért csak a palotában és az előkelők lakhelyein találtak fémművészeti tárgyakat? Azért, mert a Benini Királyságban csak az uralkodó birtokolhatott bronzból és elefántcsontból készült tárgyakat – magas rangúaknak ugyanakkor engedélyezhette azok használatát.
Ma a benini bronzok két legnagyobb európai kollekciója a berlini Etnológiai Múzeumban, valamint a londoni British Museumban található. Ugyanakkor több intézmény visszajuttatta Nigériának a 19. században elhurcolt fémtárgyakat – olvasható a portálon.
