Történelem

Bűntudatból beszélgetések

Kommunista rehabilitáltak özvegyeinek vallomásai

Ezerkilencszázhatvankettő őszén az MSZMP Politikai Bizottsága kezdeményezte a negyvenes évek végén, illetve az ötvenes évek elején kivégzett, vagy a börtönben meghalt, koncepciós perekben elítélt személyek közvetlen hozzátartozóival való beszélgetést: életükről, sorsukról, vágyaikról. A szigorúan titkos Jelentés rögzítette, hogy „harminckét rehabilitált elvtárs harmincnégy hozzátartozóját keresték fel. A hozzátartozók – egy-két kivételtől eltekintve – nagyon örültek a beszélgetésnek. [A Jelentés nem említette a kivételeket.] Jólesett nekik, hogy a párt törődik velük.”

Bűntudatból beszélgetések
Pálffy Györgyné kislányával és Rajk Lászlóné kisfiával, ifjabb Rajk Lászlóval áll a ravatal előtt Rajk László, Pállfy György, dr. Szőnyi Tibor és Szalai András újratemetésén a Kerepesi temetőben, 1956. október 6-án
Fotó: MTI/Bartal Ferenc

A bűntudat és a lelkiismeret vitte a PB-t erre a lépésre, avagy a háttérben zajló események kényszerítették ki a gesztust, azt sugallva, hogy hasonló nagyarányú tisztogatási hullámok nem következhetnek be a jövőben az MSZMP-n belül.

De mi is történt a politikában? A forradalom után az új vezetésnek a konszolidáció volt az egyik legfontosabb feladata. Kádár első nyugati útján, 1960 októberében, New York-i beszédében igyekezett bizonyítani, hogy Magyarországon érvényesülnek az ENSZ alapelvei, és felhívta a figyelmet az amnesztiára is. Sőt ígéretet tett egy szélesebb körű amnesztiára, amelynek eredményeképpen 1962 végén a „magyar kérdés” lekerült a napirendről. 1963 januárjában pedig az ENSZ jóváhagyta a magyar delegáció mandátumát a szervezetben. Kádár 1963. március 22-én közkegyelemben részesítette a még börtönben lévő forradalmárokat, politikai foglyokat és a Rákosi-korszakban elítélt, még börtönben lévőket is. A Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1961. december 8-i ülésén mondta ki az egész rendszert szimbolizáló mondatot: „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” A Központi Bizottság 1962. augusztus 14–15-én kelt határozatában ítélte el a Rákosi Mátyás nevéhez köthető személyi kultuszt és koncepciós pereket. Az utóbbi perek kommunista áldozatait rehabilitálták, de a nem kommunista elítéltek nem kaptak elégtételt. A rendszerszintű átalakítást az 1962. november 20–24. között megtartott VIII. kongresszus zárta le, amely egy békésebb és prosperálóbb korszakot ígért, és később a „puha diktatúrának” nevezték.

Ezek után lássuk, milyen tapasztalatokat szereztek a beszélgetések résztvevői, miközben a társalgások lényege szigorúan titkos minősítést kapott. Többen elmondták – ez olvasható ki a dokumentumokból –: nagy szükség volt férjük rehabilitálására, hogy a rágalmaktól megtisztuljanak, és a történtek tanulságul szolgáljanak a jövőre. „Rajk Júlia és Illy Gusztávné jobboldali nézeteket hangoztatva fejezte ki elégedetlenségét a határozattal szemben. Lusztigné (Péter Gábor nővére) pedig ma sem hiszi, hogy Péter Gábor, illetőleg Rákosi és társai bűnös, törvénysértő cselekedeteket követtek el.” [?!] Rögzítették, hogy a beszélgetés során Illy Gusztávné eléggé agresszívan viselkedett. Bár egyetemet végzett és két nyelven beszél, de tizenkét éve a vendéglátóiparban felszolgálóként dolgozik. Kérte, hogy megfelelő állásba helyezzék, valamint két gyereke után továbbra is kapja meg a hatszáz–hatszáz forintot a fiatalok munkába állásáig. Megjegyzés: „Javasoljuk megfelelő munkakörbe helyezését.”

Duncan Shiels írja A Rajk fivérek (Vince Kiadó, 2007) című könyvében: „Júlia nem szegte meg Kádárral kötött egyezségét. Továbbra sem adott interjút, és tevékenysége egy újfajta aktivizmusra korlátozódott: nem magát a rendszert bírálta, hanem az emberi jogokért, a párt számára hozzáférhetetlen civil szféra kiépítéséért szállt síkra.” (A belügy-, majd külügyminiszter Rajk Lászlóról csak annyit: a magyar kommunisták hatalmának fontos szervezője volt, de Rákosi konkurense, aki mindenképpen meg akart tőle és híveitől szabadulni. Illy Gusztáv altábornagyról tudjuk, hogy döntő része volt a demokratikus honvédség megalakításában, és a szovjet hadsereg oldalán küzdő, új magyar katonai egységek megszervezésében. Koholt vádakkal letartóztatták és kivégezték. Ami Lusztignét illeti: elvakult ítélete azt bizonyította, hogy talán nem véletlenül volt évekig a lipóti zárt osztályon… – Róla hosszabban később.)

A Jelentésben az áll, hogy a hozzátartozók legtöbbjének életkörülményei kielégítőek, egyeseknél azonban indokolt az anyagi helyzet javítása. Akadnak közöttük olyanok, akik nyugdíjat nem is kapnak, pedig már járna nekik, másoknak indokolatlanul alacsony a nyugdíjuk, illetve a gyerekük után járó illetmény összege. Vannak közöttük olyanok, akiknek a lakásviszonyai sem kielégítőek. Javasolják például, hogy „özv. Pálffy Györgyné és özv. Sólyom Lászlóné elvtársnők 1900 Ft nyugdíjat kapjanak, a többi özvegy pedig – a korábbi 1380 Ft helyett – egységesen 1600 Ft-ot.” Itt jegyezzük meg, hogy 1962-ben az átlagkereset 1638 forint volt Magyarországon.

(Pálffy György altábornagyot, honvédelmi miniszterhelyettest, a Rajk-per során fogták koncepciós perbe, majd halálra ítélték és kivégezték. Sólyom László altábornagy, posztumusz vezérezredes 1948 és 1950 között a Magyar Honvédség vezérkari főnöke volt.)

A beszélgetés során Pálffyné szóvá tette, hogy férje élete kevésbé ismert, éppen ezért kéri: a párt hasson oda, hogy emlékét megörökíthessék. Több katonaözvegy kifejezte óhaját, hogy a Honvédelmi Minisztérium foglalkozzon a problémáikkal, és úgy kezeljék őket, mint a néphadsereg tábornokainak, illetve tisztjeinek hozzátartóit. Jólesne nekik, ha esetenként, bizonyos ünnepi rendezvényeken részt vehetnének. Ezen kívül próbálja a párt felkutatni férjük földi maradványait, mert máig nem tudják, hol vannak eltemetve. Ugyanakkor az ismert sírok elhanyagolt állapotban vannak.

A Jelentés írói rögzítik, hogy a megkérdezettek anyagi vonatkozású kérései – egy-két kivételtől eltekintve – reálisak, indokoltak. Írásos értesítést szeretnének a rehabilitációkról, az üdülési lehetőségekről, az orvosi ellátásokról stb. Özv. Sólyom László esetében továbbítják a kérést: „Segítsük elő – olvashatjuk –, hogy a szülei tulajdonában lévő öröklakásba – ahol jelenleg más lakik [!] – beköltözhessen. (Intézkedés folyamatban.)” Ezen kívül kérte, hogy férje néhány megnevezett jó barátját – elsősorban volt tiszttársait, akik férjével való kapcsolatuk miatt szenvedtek súlyos sérelmeket – segítsük helyzetük megjavításában. (Czinege elvtárshoz folyamodtunk nevezettek ügyének megvizsgálására.)” Elhangzott az is, hogy támogassák özv. Papp Lászlóné (Berczik Sára) kérelmét, aki jó barátjuk volt annak idején és kitelepítették. (Itt jegyezzük meg, hogy Berczik Sára a magyar mozdulatművészet kimagasló egyénisége volt, a művészi torna megalapítója, táncművész, pedagógus és koreográfus.) A Jelentésben az áll: „Javasoljuk özv. Papp Lászlóné lakáskérelmének teljesítését.”

(A Sólyom-perben az altábornagyon kívül még hat társát ítélték el, köztük Lőrincz Sándor ezredest és 1950 augusztusában végezték ki őket.) „Özv. Lőrincz Sándornét férje ügyével kapcsolatosan tizenöt évi fegyházra ítélték. Közben három kisgyermeke megbetegedett, igen rossz viszonyok között éltek. Gyermekei miatt csak félállást tudott vállalni. Tájékoztatása szerint 1390 Ft nyugdíjat és három gyermeke után egyenként 360 Ft-ot kap. Komoly anyagi nehézségekkel küzd, mert bár kapott 154 ezer Ft kártalanítást, de mindenük elveszett, és ebből az összegből lakást kellett berendezniük s négy embert felruházniuk. Javasoljuk a két gyermek után járó illetményt hatszáz–hatszáz Ft-ra felemelni, továbbá 15 ezer Ft segély kiutalását.”

Özv. Szőnyi Tiborné segítségért folyamodott ahhoz, hogy OTP-kölcsönt kaphasson, továbbá Szőnyi Tibor testvérének, Hoffmann Olgának a lakáscseréjét elősegítsék. („Intézkedtünk.”) (Dr. Szőnyi Tibort, a Rajk-per második számú vádlottját Rákosi és köre 1949-ben tartóztatta le kémkedés vádjával. Erőszakkal kényszerítették arra, hogy Rajk Lászlót vallja főnökének.)

Szalai András is a Rajk-per áldozata volt. Özvegye „jelenlegi férjének teljes rehabilitálását (internálva volt) és jobb munkakörbe helyezését kérte.” Özv. Lendler Lászlóné – Szalai András elvtárs édesanyja: „A párthatározattal [az özvegyek felkeresésével] egyetért, de felvetette: helytelennek tartja, hogy Rákosiékat nem állították bíróság elé. A beszélgetés során azonban elismerte, hogy ez nem felel meg a párt érdekeinek. [?] Kérte továbbá: segítsük elő, hogy esetenként unokájával – Szalai elvtárs árvájával – üdülésre, valamelyik szocialista országba utazhassanak. (Intézkedtünk.)”

Özv. Szebenyi Árpádné: „Szebenyi Endre elvtárs édesanyja. Majdnem teljesen vak. 1200 Ft nyugdíjat kap. Mivel állapota miatt külön gondoskodásra szorul, és ez jelentős kiadással jár, kérte nyugdíjának a felemelését. És ha állapota tovább romlik, segítse a párt, hogy megfelelő otthonba jusson.”

(A Szebeni Endre és társai per a Rajk-ügy fél évvel később lezajlott mellékpere volt. Elsőrendű vádlottja korábban ügyvéd, belügyi államtitkár volt; a másodrendű vádlott szerepét Villányi András volt rendőrezredes, a gazdasági rendőrség vezetője kapta. Letartóztatásuk előtt mindketten fényes karriert futottak be a népi demokratikus rendszer szolgálatában.)

Villányi Andrásné Frank Zsuzsannát férje letartóztatása után kitelepítették. 1954-ben lányával együtt visszakerült Budapestre, ahol udvarseprő munkás, majd raktáros volt. 1956 januárjában visszakapta párttagságát. „Beteg édesanyját kell gondoznia, ezért nem dolgozik. Anyagi segély kiutalásában reménykedik, mert annak idején a számára juttatott 110 ezer Ft kártalanítási összeg elveszett értékeinek csak egy részét pótolta.” Édesanyja ápolására havi 400 Ft kegydíjat javasolnak.

Özv. Marschall Lászlónénak „egyetlen kérése van: a párizsi vagy a brüsszeli kereskedelmi kirendeltségünkön néhány évig referensként dolgozhasson, hogy kislánya a francia nyelvet eközben teljesen elsajátíthassa”. Később kiderül, hogy az „illetékes szervek” nem tudják biztosítani a foglalkoztatást a megjelölt helyeken… (Marschall László újságírót és rendőrt 1949-ben kémkedés vádjával ítélték halálra.)

Özv. Ries Istvánnénak is egyetlen kérése volt: „mivel egészségi állapota nem a legjobb, kapjon a Kútvölgyi Kórházba igazolványt. (Megkapta.)” (Férje szociáldemokrata politikus volt, igazságügy-miniszter, sportvezető. A Szakasits Árpád ellen konstruált perben szándékozták elítélni, azonban még a per előtt a váci börtönben Princz Gyula verőlegényei kideríthetetlen körülmények között agyonverték.)

Özv. Némedi Varga Jakabnéról a beszélgetés során kiderült, hogy „nagyon beteg, hetvenhét éves munkásasszony. Nehéz anyagi körülmények között él. Kártalanítást nem kapott. Intézkedtünk, hogy 900 forintos nyugdíját 1200 Ft-ra emeljék fel, és kapjon 5000 Ft anyagi segélyt. (Férje festő-mázoló mesterként dolgozott. A szociáldemokraták elleni koncepciós perek idején súlyos börtönbüntetésre ítélték. A börtönben halt meg.)

Korondi Béláné (Barátosi Jenőné) kívánsága az volt, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem esti nyelvtanfolyamára elvegyék. Vágya teljesült. (A férj szervezte meg 1944 szeptemberében a Horthy Miklós kormányzó által a Szovjetunióba küldött fegyverszüneti bizottság átjutását a frontokon. A háború után Pálffy Györgyöt segítette az új hadsereg megszervezésében.)

„Özv. Beleznay Istvánné dolgozik – olvashatjuk a Jelentésben –, anyagi körülményei megfelelőek. Kérte munkaviszonya folyamatosságának a rendezését. (Elintéztük.) Kéri továbbá, hogy mivel letartóztatásuk alkalmával elvitt lakásberendezésüknek csak egy részét kapta vissza, egyéb felkutatható bútorait is visszakaphassa.” (Beleznay István honvéd tábornokot 1950-ben az úgynevezett tábornokok perében – Sólyom-per – akasztották fel a budapesti Margit körúti Katonai Törvényszék és Börtön udvarán.)

Itt álljunk meg egy pillanatra. A kitelepítettek, letartóztatottak, börtönbe jutottak vagy kivégzettek ingóságai szabad prédául szolgáltak a hatalom emberei számára. Előfordult például, hogy az elkobzott festmények száma megegyezett ugyan az eredetileg rögzített számmal, de közben az értékes képet kicserélték egy értéktelenebbre… Vagy amikor a csatár a Honvéd labdarúgócsapatának a játékosa lett, maga mesélte, hogy elvitték egy olyan raktárba, ahol kiválaszthatta lakása bútorait…

És most lássuk, ki is volt Lusztig Gyuláné. A Jelentésben szó szerint a következők állnak róla: „Péter Gábor Amerikából hazatért – 1951 januárjától [?] 1956 szeptemberéig bebörtönzött – nővére. Kártalanítást, nyugdíjat nem kapott, hanem körülbelül 300 ezer Ft összegű vagyonából élt, amelyből még maradt neki valami. Javasoljuk 1200 Ft nyugdíj kiutalását, továbbá jelenlegi lakásának kicserélését egyszoba-hallos összkomfortos lakásra.”

Lusztig Gyula asztalosmester felesége Eisenberger Kató volt. Amerikába emigráltak, és onnan támogatták Péter Gábort, aki annak idején „még munkakerülőként ügyködött a kommunizmusért”. (A meghatározás Mező Gáboré, a téma kutatójáé.) Péter a hatalma csúcsán, vélhetően 1951-ben hazahozatta őket, így félbolond öccsét, Sámuelt is. A házaspárt anyagilag támogatta, részükre lakást rendezett be. 1953-ban az amerikai hírszerző szervek részére folytatott kémtevékenység gyanúja miatt vették őket őrizetbe. Lusztig Gyula azonban 1953 februárjában az ÁVH-n meghalt, feleségét pedig a lipóti elmegyógyintézetbe zárták. Mivel megpróbált onnan kikerülni, a bírói szemlén arra hivatkozott, hogy amerikai állampolgár, és skizofrénia miatt hat hónapon át kezelés alatt állt. Végül aztán 1956 szeptemberében sikerült kiszabadulnia.

Szűcs Miklósnéról a következőket olvashatjuk: „Nyugdíja 1400 forint. 25 ezer Ft anyagi kártalanítást kapott. Dolgozik. Idegileg rossz állapotban van Gyermeke és a maga ruházkodására most vett fel nyolcezer Ft OTP-kölcsönt. Javasoljuk tízezer forint anyagi segély kiutalását.”

Szűcs Ernő keményvonalas kommunista volt, az NKVD tagja, majd az ÁVO és az ÁVH ezredese, Péter Gábor helyettese. Szovjet ügynökként rendszeresen gyűjtött és „Gerendás” fedőnéven továbbított anyagokat a magyar kommunista vezetőkről. Még Londonba emigrált öccsében, Miklósban is kémet sejtett. Meghatározó szerepe volt a kezdeti koncepciós perek előkészítésében. Mikor 1950 szeptemberében öccse, Miklós is hazalátogatott, pártutasításra rávette, hogy lakjon nála. Ezt kihasználva az alkalomra váró, de a szovjetek reakciójától tartó Rákosi a Moszkvának egyebek mellett róla is jellemzéseket, jelentéseket küldözgető Szűcs Ernőt testvérével együtt kémkedés gyanújával elfogatta, és az Andrássy út 60.-ba vitette. Szűcs feleségét, Valentyintát és gyerekeit feltették egy Moszkvába induló vonatra. Rákosi parancsa az volt: „Két napig éjjel-nappal úgy verjék őket, hogy ropogjanak a csontjaik!” Megkínozták őket, azonban a feladatot végrehajtó csapat túllőtt a célon: mindkettőjüket halálra verték. Testvére özvegye, Szűcs Miklósné Budapesten maradt, és 1962-ben kártérítésben részesült. Szűcs Ernő özvegye 1967-ben Moszkvából levélben kérte Kádár Jánost, hogy tegyék számára lehetővé férje sírjának a felkeresését, de ez sohasem történhetett meg.

A megkérdezettek listája nem teljes. Hatvan évvel a Politikai Bizottság döntése után néhány jellemző esetet válogattunk ki a harmincnégy felkeresett személyből, és ily módon próbáltuk érzékeltetni, milyen körülmények között éltek azok a feleségek, akiknek a férjét – 1962-höz viszonyítva nyolc–tizenhárom évvel korábban – koncepciós perben kivégezték. Több esetben a teljes rehabilitációra csak 1990-ben került sor. A Jelentésben megjegyzik, hogy „a kiküldött bizottság tagjai nem beszéltek tizennégy elvtárs hozzátartozóival. Ezek között Vági Ferenc, Rubleczki Géza, dr. Sipeki Géza, Horváth Ottó, Juhász László, Hubai Gyula és Tóth Lajos közvetlen családtagja nem él, illetve a Belügyminisztérium nem tudta felkutatni.” Nyomatékosítják, hogy „a KB Agitprop Osztálya és a kegyeleti bizottság két hónapon belül terjesszen elő konkrét javaslatot az elvtársak emlékének megörökítésére vonatkozóan. Vizsgálják meg a Kerepesi úti és a Farkasréti temetőkben, hogy a rehabilitáltak közül kiknek nincs megfelelő síremlékük és ezeknek a Fővárosi Tanács költségére 1963-ban állítsanak síremléket.”

(A szerző újságíró)