Most nem üzennek rohamsisakkal az angolok

Az angol és a német futballválogatott egymás elleni csatáinak már akkor jelentős „irodalma” volt. Keveset emlegetjük, de tény: a háromoroszlánosok – a szigeten belüli riválisokat leszámítva – éppen a németekkel játszották a legtöbb mérkőzést. Ezek közül az egyik a 2010-es dél-afrikai világbajnokságon volt, amikor – ahogyan 1966 óta szinte minden fontos meccsen – a németek nyertek, de az angolok szerint elsősorban azért, mert az uruguayi bíró, Jorge Larrionda volt az egyetlen ember a stadion-ban, aki nem látta, hogy Frank Lampard lövése után a labda a gólvonalon túlra pattant.

Vagy citálhatunk olyan emlékezetes csatákat, mint a politikai köntösbe burkolt, Angliában azóta is nagyon szégyellt, 1938. májusi berlini, amikor a vendégjátékosok náci karlendítéssel üdvözölték a közönséget. Esetleg az 1966-os világbajnoki döntő, amelyet 4–2-re nyert meg Alf Ramsey válogatottja, és amelynek kapcsán máig sem szűnt meg a vita: vajon túljutott-e a labda Geoff Hurst lövése után a gólvonalon. Tofik Bahramov, a szovjet–azeri partjelző gólt jelzett, de – legalábbis az anekdoták szerint – nem azért, mert szilárd meggyőződése alapján ítélt, hanem mert törleszteni akart a németeknek Sztálin-grádért.

Nem hogy akkor nem tudta senki megcáfolhatatlanul eldönteni, hogy igazságos döntést hozott-e 2–2-nél a svájci Gottfried Dienst e találatot megadva, de még a 21. században, a számítógépes elemzések időszakában sincsen megnyugtató válasz.

Angol–német? Ki feledi az 1990-es olaszországi Mondiale elődöntőjét, amelyet a (nyugat)németek nyertek szerencsével, tizenegyespárbajban? Emlékezetes kép az akkori egyik nagy angol sztár, Paul Gascoigne zokogó arca. Gazza 1996-ban, a következő nagy meccsen is ott volt.

Huszonöt éve már, az Eb elődöntőjében találkozott a két csapat, Puhl Sándor játékvezetése mellett. Az angolok nagyon készültek a visszavágásra és arra, hogy éppen három évtizeddel a hazai földön megnyert világbajnoki cím után ugyancsak Angliában az Európa-bajnoknak járó trónra is felüljenek. Nem túlzás, sajtóháború vezette fel a meccset, a Sun, a legnagyobb példányszámú angol bulvárlap Let’s Blitz Fritz! (a szójáték tartalmi fordítása: Villámháborúval ro­hanjuk le a fritzeket!) címmel olyan véleménycikket publikált, amelynek a tónusa Neville Chamberlain 1939. szeptem­ber 3-i, az Egyesült Királyság hadbalépését bejelentő rádióbeszédét idézte.

De nem csak a Sun idézte akkor a háborút, a Daily Mirror olyan fotómontázzsal rukkolt ki, amelyen Paul Gascoigne és Stuart Pearce világháborús rohamsisakkal a fején ordít­ja: „Achtung! Surrender!”, azaz sza­bad fordításban „Figyelem! Adjátok meg magatokat!” Aztán, jött még egy alcím, nehogy bárkinek is kétsége legyen: „For you Fritz, the EURO ’96 Championship is over” (Fritzek, nektek az Euro '96-nak vége).

Akkor diplomáciai jegyzékváltásokhoz vezettek a sajtóüzengetések, most sokkal békésebb a légkör. Bár a Guardian megjegyezte, hogy most sem mondhatjuk, hogy a politika semmilyen hatással ne lenne a mérkőzésre, de azért szerencsére ez vékony szál. Történetesen annyi, hogy Jamal Musiala, a német keret legfiatalabb tagja Stuttgartban született, majd Angliában nőtt fel, az angol korosztályos válogatottban játszott, de aztán 2019-ben a család, bevallottan a Brexit miatt, visszatért Németországba.

A Guardian kitért arra is, hogy a mérkőzést az ősi rivalizálás vagy akár a utált ellenfelek találkozója kitételek is jellemezhetnék, de ez inkább az angolok oldaláról várható, akár a mérkőzés napján is.

A németek számára az angolok elleni legfontosabb meccsek általában politikai mérföldkövet is jelentenek. Fél évvel azután, hogy 1972 tavaszán nagyon megverték az angolokat az Eb negyeddöntőjében, Willi Brandt szociáldemokratái megnyerték a választásokat. 2010-ben, a már említett dél-afrikai találkozó a multikulturális német futball születését jelentette, brazil, ghánai, tunéziai és török játékosokkal a kulcsszerepben.

És a németeknek tényleg megy az utóbbi időben az angolok ellen. Ritka az olyan kivétel, mint a 2001-es 5–1-es vb-selejtező Michael Owen nagy napján. A Nationalelf megverte az angolokat a régi Wembley Stadion utolsó válogatott mérkőzésén, aztán az új nyitányán is. „Négy világbajnokság és három Európa-bajnokság” – üzengetik a németek az angoloknak a fölényükre utalva. Mire az angolok azt éneklik: „Két világháború és egy világbajnokság.”