Művész páholy

Egy villamosmegállóban is ott van a csoda – INTERJÚ

Állítja, hogy a magyar főváros annyi építészeti szépséggel van tele, hogy egy villamosmegállóban állva is bele lehet merülni a szakma szépségeibe. Kravár Ágnes építészt, a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagját az architektúra minden stílusa érdekli, de pályáján végig hű maradt az organikus építészet szellemiségéhez.

Egy villamosmegállóban is ott van a csoda – INTERJÚ
Kravár Ágnes szerint nagyszerű építészeti megoldásokra bárhol rá lehet csodálkozni
Fotó: Kravár Ágnes

– A munkásságát tekintve úgy tűnik, a legtöbb megbízatása a Dunántúlhoz köti…

– Szerintem Budapesten kaptam a legtöbb felkérést.

– És mi van az Alfölddel? Dolgozott a Jászságban, amúgy nem rajongója ennek a tájegységnek?

– A magyarázat inkább abban rejlik, hogy a pályám első felében a megbízásokat többnyire tervezőirodákon keresztül lehetett megkapni. Például Szegeden és Kecskeméten, Nyíregyházán nagyon eredményes irodák működtek kiváló kollégákkal, akik lefedték a saját területüket. Én Jászapátiban Makovecz Imrének köszönhetően kaptam megbízásokat, ő osztotta tovább a feladatokat.

– Ezek szerint a megbízások hozzá futottak be?

– Ő akkor már nagyon nagy név volt a szakmában, nemzetközi híre volt, ezért a legtöbben először őt keresték meg. A tehetsége mellett a sikeréhez hozzájárult azt is, hogy jó kapcsolatteremtő képességgel rendelkezett, még a nyitottabb szellemű, szorgalmasabb pártemberekkel is szót tudott érteni. Olyan mennyiségű megbízást kapott, ami saját maga nem tudott volna elvégezni, ezért is osztotta tovább kollégáknak. Emlékszem arra, ahogy a Rumbach Sebestyén utcai műhelyben körbe járt, kezében tervezési megbízást lobogtatva: „Itt egy újabb munka, kinek kell?” Elég elfoglaltak voltunk, előfordult, hogy behúztuk a nyakunkat, nehogy megint ránk osszon ki egy újabb feladatot. Akkor mondta derűsen, szigorúan, félig mérgesen, megjósolva a jövőt hogy „Vissza fogjátok ti még ezt sírni”. És így is lett…

– Makovecz Imre személye tehát megkerülhetetlen volt?

– Nem is akartuk volna megkerülni. Örültünk, hogy tőle tanulhattunk. Egyébként valóban akkora név volt, hogy rendszeresen jöttek hozzá tanulni vándorépítészek Hollandiából, Olaszországból, Franciaországból, Svédországból, Belgiumból, Kelet-Németországból. Volt, aki itt is maradt, mások haza vitték a tudást, és neves tervező lett belőlük. Emlékszem, egy francia kollégát mindannyian megkedveltünk, közvetlen természete volt, és kérdeztük, miből tudja fedezni, hogy ő itt hónapokat, tölt el tanulással. Azt mondta, volt néhány munkája, abból él. Elcsodálkoztunk, mi nem voltunk úgy megfizetve, el sem tudtuk képzelni, hogy valaki a félretett tartalékaiból finanszírozza saját magát.

– Említettük a magyarországi régiókat. Van kedvence? Ön soproni születésű, számítanak az ottani munkák?

– Sopron nem tudott rám hatással lenni, mert Budapestről költöztünk oda, és egészen kicsi koromban átköltöztünk Győrbe, hogy onnan visszatérjünk a fővárosba. Nincs kifejezett kedvencem, a családfám visszakacskaringózik a Székelyföldre, Felvidékre, az ottani udvarházak szerkezete, stílusa nagy hatással van rám, Magyarországon pedig az Őrségbe járunk sokat. Inkább azt tudnám mondani, hogy mindig rácsodálkozom valamire. Legutóbb Mezőkövesd nyűgözött le. És hát Budapest…

– Egy organikus építész is rajonghat a fővárosért?

– Budapesten annyi az építészeti csoda, hogy azt felmérni sem lehet, nem hogy elmondani. Csak megáll az ember egy pár percre a villamosmegállóban, felpillant egy épületre, és ott az egész szakma. Csak nézze meg, mondjuk, a Blaha Lujza tér környékét, ha a tetőket és a felső emeleteket szemléli, mennyi első pillantásra értelmezhetetlen kupolát, tornyocskát, díszítést lát! Minden tele van fantáziával, ötlettel, mindennek stílusa van. Ma már nem lehetne ilyen épületeket tervezni.

– Nincs rá igény?

– Egyrészt amikor meg kell határozni egy építkezés költségvetését, az ilyesmi az első, amit lehúznak a tervekből. Másrészt az egyre szigorúbb szabályozás, engedélyeztetés teljesen megköti az építészek kezét, egyre kevesebb tere marad a fantáziának.

– Ön több szállodát tervezett. Az talán még szigorúbb terület…

– Igen, egy szálloda esetében rengeteg külön szabályozás van, ezt nyilván ismernie kell a tervezőnek. De azért izgalmas feladat olyan tereket létrehozni, amelyekben az emberek megszállnak, közösen étkeznek, pihennek.

– Blogok tömkelege siratja az egykori Cserhát Vendéglőt, vagy későbbi nevén a Mátrakapu Fogadót, amelyet ön tervezett Pásztóra 1976-ban. Hajdan rendkívül népszerű volt, ma üres. Ilyenkor nem szorul össze az építész szíve?

– De. Egy ideig azt hittem, hogy az épület azért nem működik, biztos valamit nem jól terveztem, és ezért lett vége…

– Évtizedekig sorban álltak előtte az emberek.

– Igen, ma már én is úgy vélem, más okok vezettek ahhoz, hogy elnéptelenedett. Néhányszor elképzeltem, milyen lenne, ha a rekonstrukciós terveket nekem kellene elkészítenem, de aztán eszembe jut, milyen elképesztő adminisztrációval járna ez, és ilyenkor legyintek, bár ott vannak a fiatalok, akik tovább vihetik.

– Van kedvence a munkái közül?

– Ferencvárosban, az Angyal utcában van egy hotel, és vele szemben egy irodaépület, mindkettő az én munkám, azokat nagyon kedvelem. Ezen kívül a XI. kerületben egy időskorúak ápolási otthona, azon nagyon jó volt dolgozni. És van még Bakonybélen egy szálloda, oda rendszeresen vissza is jártunk az elmúlt években, mert néha szükség van apróbb javítások, állagmegóvások megtervezésére. A bakonyi tájat és az épületet a férjemmel, sőt a családommal együtt annyira kedveljük, hogy volt, néhány alkalom, amikor vendégként be is költözhettünk néhány napra.

Kapcsolódó írásaink