Kultúra

A szépről és a jóról

Krízisfilozófia egy koreai gondolkodótól

Byung-Chul Han újat nem is mond a megoldás lehetőségéről, ám a krízis tüneteit, fajtáit és mélységét csodálatos pontossággal rajzolja meg. Radikális megoldási javaslatai pedig nem véletlenül robbannak a simaságra, a konfliktusmentességre, a negativitástól való félelemre és az önkizsákmányolásra épülő társadalomban. Ugyanazt mondja, mint Jézus vagy Buddha: hajtsd végre a metanoiát, az átfordulást. Más megoldás nincs.

A szépről és a jóról
A filozófus a krízist jól körülírja
Fotó: Byung-Chul Han / Facebook

A pácban mindenki benne van – szól a hamvasi állítás. Hogy az apokalipszis korának épp melyik bugyrában tartózkodunk, arra nézvést általában jól eligazít az egy évtized alatt megjelent kríziskönyvek vagy világmagyarázó kötetek száma és sikere: visszatekintve a 19. és a 20. századra feltűnhet, hogy a prosperitásba, az ember mindenhatóságába, az erkölcsi-mentális integritásba vetett hit egy csapásra eltűnik a hosszú 19. század végén, az első világháborúval.

A világháborút totális paradigmaváltás követi: a gondolkodók egy része India és a buddhizmus felé fordul, mint például a magyar Baktay Ervin, későbbi indológusunk, mások az antikvitásban keresik az ember mértékét, mint Kerényi Károly és az ő Sziget-köre, valamint a Stemma fiataljai, mások az összes hagyomány alaprétegeinek mennek neki szívós alapossággal, mint Hamvas Béla. A magyar névsor mellett, mögött természetesen teljes nemzetközi filozófus-filológus sor is áll Rudolf Steinertől a teozófusokig, Julius Evolától Bergyajevig, Guénonig.

Ha a válaszaik nem is egyeznek meg, a kiindulópontjuk, a krízis igen.

Az európai–amerikai (magát műveltnek nevező) világ krízisben van.

A krízis nem a 21. században kezdődött és nem is a 20.-ban, bár kétségtelen, hogy a két világháború és a diktatúrák rendszere megmutatta a krízisnek egy jól látható, iszonyatos arcát.

A krízis pedig azóta sem múlt el, újabb és újabb aspektusa válik láthatóvá a háborúktól a környezetpusztítás hatásaiig és az össztársadalmi elfelszínesedésig, anyagiasodásig, kiégésig.

Általában igaz, hogy a legkésőbb a 20. század elejétől létező modern krízisirodalomban az az író alkotott maradandót, aki a krízisnek új aspektusát tárta fel, vagy úgy tudta összefoglalni, hogy az érvényes kiindulópontot jelenthetett az adott pillanatban. És igaz az is, hogy ezen szerzők Hamvastól Evoláig valamiféle válaszokat is kínáltak a krízishelyzetre.

Mindezt érdemes elmondani bevezetőként az új koreai sztárfilozófus, Byung-Chul Han két magyarul megjelent kötete előtt (A kiégés társadalma, A szép megmentése, a Typotexnél jelentek meg, előbbi Miklódy Dóra és Simon-Szabó Ágnes, utóbbi Csordás Gábor fordításában).

Azért érdemes, mert enélkül Byung-Chul Han jelenlegi európai kultusza aligha helyezhető pontosan kontextusba: úgy tűnik, jeles elődei után a dél-koreai filozófus az első, aki úgy próbál érvényes okokat és megoldásokat kínálni a krízisre, hogy az elfogadható, áttöri az európaiak önismeretre való igényének ingerküszöbét.

Byung-Chul Han A szép megmentésében abból indul ki, hogy a simaság korában élünk. A tökéletes test, a tökéletes arc esztétikuma ugyanakkor maga az üresség, erősen összefügg a banalitással és a fogyasztói társadalom kultúrájával, amelynek középpontjában a magányos egyén áll. A mesterséges szépből, írja a filozófus, kiiktatnak mindent, ami szakadást, sebet, negativitást jelent, így egy lájkon kívül a 21. századi „szép” nem kínálja más élmény lehetőségét: a megrendülés, a katarzis, az önmagunkkal való szembesülés – mindaz, amiért például a művészet évszázadokig be tudta tölteni a funkcióját – ellehetetlenül.

Byung-Chul Han hozzáteszi: nem elég, hogy a szép ilyen sima és üres, voltaképp már a csúnya is az, a negatív pólus is elvesztette minden démoni tulajdonságát, legfeljebb a szórakoztatóipar használja ki a rosszat.

A Sima test című esszé az üresség-simaság mentén halad tovább, kifejtve, hogy a szelfik és kinagyított arcok voltaképp már nem arcok: elvesztik tekintetüket, valóságosságukat, üres maszkként tekintenek a szemlélőre.

A filozófus – nem meglepő módon – a 21. századi esztétikai eszménnyel szemben az antikhoz nyúl vissza, figyelmeztetve, hogy az antikvitás szépségfogalmában benne volt például a fájdalom. Pseudo-Longinos azt írja, „a szép nők fájnak a szemnek” – ami, lássuk be, jóval több, mint egy lájk vagy a birtoklás vágyát felkeltő testtárgyra adott reakció.

A szerző mindezt összefüggésbe hozza a sérüléstől való félelemmel is, azt írja, a mai ember még a szerelemben is kerül minden nagyobb tétet. Hozzátehető: ahol nincs tét, ott azonban nem lehet a dolgot a maga mélységélességében sem megélni, csupán felszínesen. A sérüléstől való félelem nemcsak a sérüléstől óv meg, de magától az élménytől is.

A kötet utolsó fejezetében a koreai gondolkodó Platónhoz jut vissza, és mint ilyen, nem az első a gondolkodás történetében, idézzük csak fel Marsilio Ficino Kommentárját.

Természetesen a 21. századi filozófus más aspektusát bontja ki a platóni szépségfogalomnak, kifejtve, hogy a szép ontológiai beavatás.

Heideggert idézve emlékeztet, hogy a szépség az igazság „előtűnése”, megjelenése – csak épp ez a szépség köszönőviszonyban sincs a simaság korának szépségeszményével.

A kiégés társadalmában Byung-Chul Han az úgynevezett jóléti társadalmak rossz közérzetének magyarázatát keresi. Azt állítja, hogy a teljesítményre épülő társadalom „gyarmatosította” az ember életét, azáltal, hogy a külső elvárásokat belsővé tette. A modern ember, írja a filozófus, elfojtja a lázadást magában, önként zsákmányolja ki magát, mivel a 19. századi fegyelmező társadalomból – írja – átléptünk a teljesítményelvű társadalomba. Már nincs szükség a deviánsok erőszakintézményeire, a szegényházakra, a bolondok házára, a börtönökre és kaszárnyákra. Nem a negativitást, a rendszerrel való összeférhetetlenséget korlátozzák, hanem a pozitivitást, a teljesítményt jutalmazzák, így az ember tudattalanul elkezd megfelelni az össztársadalmi elvárásnak, és saját magát kezdi kizsákmányolni.

Mindez pedig depresszióhoz, unalomhoz és rabszolgaélethez vezet, olyan élethez, amelynek voltaképp sem célja, sem értelme nincs, magasabb kontextusban nem helyezhető el.

Byung-Chul Han mindezzel a zen filozófiából is ismert nem tevést helyezi szembe. A túlhajtott, teljesítményorientált társadalomban épp az viselkedik felelősen, aki megáll, kiszáll. „A gyakorlat célja elérni belső önállóságunk olyan pontjáig, ahol már mi vagyunk a közép” – írja.

Ismerős gondolat mindenkinek, aki legalább Hamvas Béla tolmácsolásában belelátott valamely hagyományrendszerbe. Bármelyikbe. Mindegyik itt kezdődik és itt válik élhetővé, a magasabb életet ígérő úttá: akkor, amikor az ember a saját életében középre áll.

Byung-Chul Han újat voltaképp nem mond a megoldás lehetőségéről, ám a krízis tüneteit, fajtáit és mélységét csodálatos pontossággal rajzolja meg.

Radikális megoldási javaslatai pedig nem véletlenül robbannak a simaságra, a konfliktusmentességre, a negativitástól való félelemre és az önkizsákmányolásra épülő társadalomban. Ugyanazt mondja, mint Jézus vagy Buddha: hajtsd végre a metanoiát, az átfordulást. Más megoldás nincs.

Kapcsolódó írásaink

A normális ember

ĀSzázhuszonöt éve született az író-filozófus Hamvas Béla – Nem dolgozott ki új ismeretelméletet, minden törekvése arra irányult, hogy megértse, megértesse és a modern ember számára is érthetővé tegye a régit