Kultúra
A párizsi befutó: Vasarely kalandjai
Az emigráns magyar művészek közül nem egynek az élete regény. Robert Capáé – aki meg is írta önéletrajzát –, mondjuk, elviszi a pálmát, nemcsak a második világháborús partra szállásban való részvételéért vagy azért, mert végigfotózta Franciaország felszabadulását, de például azért is, mert Ingrid Bergman szeretője volt. Lucien Hervé részt vett a francia ellenállásban, amikor a németek elfogták, ideiglenesen megvakíttatta magát, így szökött el a tábori kórházból, hogy visszamenjen a franciákhoz. Martin Munkácsi stúdiójában sorban álltak a hollywoodi sztárok, végül mégis nyomorban halt meg.
Noha a fent felsoroltak mind fényképészek, a kalandos életű magyar emigráns művészek sorát nem egy képzőművész is gazdagítja. Nemrég az Európa Kiadónál jelent meg egy regény Amerigo Tot, a Rómában híressé váló szobrász kalandos életéről, most pedig Victor Vasarely évszázadáról írt könyvet unokája, Pierre Vasarely és Philippe Dana.
Mint minden jól megírt életrajznak, a Vasarely regényes évszázadának (Prae Kiadó, 2022, Vígh Árpád fordítása) is több olvasata van. A primer síkon egy, a nyelvet eleinte törve beszélő grafikus Párizsban történő befutását meséli el. A párizsi iskola és annak utóhatásai által épp ekkoriban lett a világ festészeti-művészeti központja a város, ahol mindenki megfordult vagy letelepedett egy időre, a Nyolcak művészeti csoport tagjai, Ady Endre, Márai Sándor, József Attila, na és a világhírnevét itt megalapozó André Kertész és Brassaï.
Akkor, amikor Vásárhelyi Győző is úgy döntött, hogy Párizsba megy, tulajdonképpen ez volt az egyetlen lehetséges úti cél egy valamirevaló művésznek.
Csak épp Vasarely – aki ezen a választott néven lett világhírű – nem festőként jött, hanem a művészetről és a művészet lehetőségeiről máshogy gondolkodó reklámgrafikusként, valamiféle formálódó új művészet képviselőjeként.
A második olvasat, a szofisztikáltabb épp ezt a szálat fejti fel: miként lett valakiből, aki jókor volt jó helyen, a 20. század meghatározó művésze azáltal, hogy a világról és a képzőművészetről radikálisan másként gondolkodott, mint mások.
A történet közvetlenül az első világháború előtt kezdődik a Felvidéken. Vasarely saját bevallása szerint itt született 1908-ban, valójában 1906-ban. Bonyolult családi viszonyok közé, hiszen apjának már volt egy családja, és a válás abban a korban nem volt megszokott. A monarchia felbomlása után határon túli magyarokká váló család az anyaországba menekült, így kerültek Budapestre, a Liszt Ferenc térre. A későbbi művész először az orvosi egyetemre iratkozott be, és csak esti rajziskolába járt, ám hamarosan már egy gyógyszergyár alkalmazottjaként dolgozott.
Voltaképp itt indult el karrierje, amikor felajánlotta, hogy rajzol néhány plakátot, hogy a gyógyszereket népszerűsítse. Apja végül vállalta, hogy művésznek taníttatja, így került a korszak meghatározó képzőművésze, Bortnyik Sándor tanítványai közé. Az, hogy az embernek ki a mestere, sok szempontból meghatározó egy művészi életműben. Bortnyik pedig radikális: a Bauhaust, az orosz szuprematistákat, Malevics Fehér alapon fekete négyzetét tanítja egy olyan országban, amelynek még csak kis része lát túl a történeti festészet akkor már évtizedek óta lehanyatlott esztétikai horizontján.
Vasarely, aki Bortnyik iskolájában megtanulta, amit ott lehetett, 1930-ban már úton volt Párizsba. Huszonnégy éves volt.
Előtte állt az élet.
Plakátrajzolóként helyezkedett el egy reklámügynökségnél, hamarosan megérkezett egy, még a Bortnyik-műhelyben megismert kolléganője, Klára, majd első közös gyerekük.
Ott áll tehát a művész, aki még 30 éves sincs, naponta több mint tíz órát dolgozik, és hirtelen a családját is el kell tartania. Közben pedig végigsöpör a világon a gazdasági válság. Cigarettaplakátok, Calvados-reklám, megannyi grafikai munka maradt utána ezekből az évekből, ugyanakkor a szabadidejében próbálta kidolgozni a saját művészeti nyelvét. Cézanne bűvkörében kezdte, ám hamar eljutott oda, hogy a táblaképfestészetnek, azaz a klasszikus festészetnek nincs jövője. Ezt többször is hangoztatta élete során. Hogy nem volt igaza, azt a legújabb kori művészet már bebizonyította, az ő életműve felől nézve azonban ez a szál lényegtelen.
Érdekes, hogy a korszak nagy festőjéről, Picassóról nem volt jó véleménnyel, szerinte ő a „múlt embere”.
A Flore-ba és néhányszor a Dome kávéházba jár, itt ismerkedik meg második szerelmével, Denise Renével, a későbbi galeristával, aki tanúja és segítője későbbi pályafutásának.
Hamarosan megérkezik a háború Párizsba, ahol 1940-ben már Hitler parádézik.
Miközben Vasarely felesége a gyerekeikkel Budapestre menekül, ő marad, és próbál dolgozni. Ekkor már 37 éves, voltaképp túl idős – és hol van még a művészi karrier kezdete.
Ha valami, ez igazán szokatlan a Vasarely-történetben: az ifjú zsenikkel szemben ő élete második felében fut csak be, akkor, amikor más művészek már lejtmenetben vannak.
Végül a Denise René Galéria futtatja be 1944-ben, amikor a város egyszerre ünnepli a felszabadulást és az új kiállítóhelyet. Második kiállításán Jacques Prévert köszönti, Denise René pedig Vasarely mellett olyan művészeket állít ki, mint Max Ernst.
A művész a negyvenes éveiben végre megtalálja a maga útját. A geometrikus absztrakt, az optikai illúziók kezdik foglalkoztatni – vagyis mindaz, ami miatt ma ismerjük Vasarelyt.
Rögtön az elején megérti, hogy miként lehet használni a sajtót a művészi karrierépítésben. Szűk egy évtized alatt gyakorlatilag eljut a világhírig.
Ekkoriban indul fia, az Yvaral néven szintén híressé váló művész karrierje is – a név az Yves Aral, a Vasarely anagrammájából származik.
Apja nemsokára már Amerikában is ismertté lesz, egy képe kilencezer dollárért kel el.
A művészet mindenkié! jelszó jegyében az optikai trükkökkel játszó Vasarely-művek hamarosan az utcán is feltűnnek, az op-art megjelenik a divatban, a ruhaanyagokban, a lakberendezésben és általában mindenhol. A 20. század második fele gyakorlatilag Vasarelyé és társaié, a Lafayette áruház például egy óriásira kinagyított Vasarely-képpel díszíti homlokzatát.
Amikor 1984-ben New Yorkba látogat, mint az op-art atyját ünneplik, Andy Warhol autogramot kér tőle egy szalvétára – ahogy a könyv szerzői megjegyzik, sajnálatos, hogy nem beszélgettek, hiszen alkalom lett volna kifejteni, mennyire máshogy gondolkoznak művészetről és főleg pénzről…
Victor Vasarely sokáig élt: 1997-ben, 91 éves korában hunyt el. Gyakorlatilag végigélt egy évszázadot, életében pedig ugyanúgy van egy regény, mint Capáéban vagy Hervéében. Ha az egyelőre nem is, de egy kiváló életrajz született.
