Matisse, a kortárs művész

Henri Matisse nem készült művésznek. 1869-ben született, annak az évtizednek a nyitányán, amikor az impresszionisták Éduard Manet-t követve felforgatták a festészeti életet, ám a jogi karra készülő majd ott diplomázó fiú ekkor még csak hobbi-rajziskolába járt. Végül ügyvédbojtárként helyezkedett el.

Egészsége azonban gyönge volt – eleve ez akadályozta meg benne, hogy átvegye a családi vegyesboltot, amit szülei működtettek –, és 1890-ben kórházba került, ahol szobatársa véletlenül egy amatőr festő volt.

Édesanyja, miután úgy ítélte meg, hogy fiának is jót tenne a lábadozás során az efféle tevékenység, megajándékozta egy vízfestékkészlettel. Ezzel kezdett kísérletezni, majd hamarosan úgy érezte, megtalálta a hivatását, és megpróbált bejutni az École des Beaux Arts-ra, a párizsi főiskolára, de elutasították.

(A történet egyébként kísértetiesen emlékeztet Moholy-Nagy Lászlóéra, aki szintén jogásznak indult, majd behívták katonának az első világháborúban, a frontról egy elfertőződött kézsérüléssel az odesszai kórházba került, itt pedig annyira unatkozott, hogy több száz rajzot készített, hazatérve pedig beiratkozott egy művészeti szabadiskolába.)

Matisse-t pár év múlva felvették ugyan, de nemsokára ő maga hagyta ott őket, hogy Londonba, majd Korzikára utazzék.

Párizs, amelyen épphogy végigsöpört az impresszionista lázadás, majd a posztimpresszionizmus, ekkor már a párizsi iskola művészeinek új otthona volt, akik Picasso vezetésével hamarosan felforgatták a képzőművészetet.

Matisse tehát jókor volt jó helyen, és volt is, ki inspirálja: ahogy a budapesti kiállítás egyik kurátora, a Pompidou Központ művészettörténésze, Aurelie Verdier írja a kiállítás katalógusában megjelent tanulmányában, Turner, Gauguin és Van Gogh, később Signac volt hatással rá a fauve forradalom, azaz a vadak forradalmának kirobbantása felé vezető úton.

„A fauve kép fénylő tömb, amelyet több szín harmóniája hoz létre, a szellem számára egy lehetséges teret alkotva” – írja Matisse arról, mivel is kísérletezik itt, a kezdetekkor.

A kulcsszó a szín. Tanulmányában Gaku Kondo felvázolja a korszak két legnagyobb hatású művésze, Picasso és Matisse főbb jellemzőit.

Ha a kubista irányzat fő művésze, Picasso a dél művésze, festészetének kulcsa a vonal és a misztérium, hát Matisse tipikus északi festő, akinél minden a szín és a fény jegyében áll.

Matisse ráadásul megszállott művész, festés közben bezárkózik, a műteremben gyötri magát és a vásznat, és ezt olyannyira komolyan veszi, hogy van, hogy egyhavi élelemet is felhalmoz, addig se kelljen kimennie.

Keményen küzd az anyaggal, a kompozícióval, nemegyszer teljesen át- meg átfesti a képet, mint például a Fehér és rózsaszín fej című képnél, ahol nem is tünteti el az előző fázisok maradékát.

1914-ben járunk, a hosszú 19. század végén, akkor, amikor a világ pillanatok alatt józanodott ki.

Megkezdődött a borzalmas huszadik század – ám a véres történelmi kulisszák közt, mint mindig, zajlott egy másik paradigmaváltás is: a művészeté.

Addig a művész volt a mű mestere. Matisse azonban már a mű szolgája kíván lenni, többször kifejti, hogy a művész „engedelmeskedik” a kép akaratának.

Ez azonban nem jelenti, hogy ne tudná vagy ne akarná tudni, mit csinál.

Ahogy Maurice Denis írta a festőről, Matisse volt az, aki saját képei minden egyes elemét meg akarta érteni, nála semmi sem lehetett végül esetleges.

Gyökeresen ellentétes művészi felfogásról van hát szó, mint a klasszikus festészet esetében, amikor a mesterek semmit nem hagynak meg az esetlegességnek – ugyanakkor gyökeresen ellenkezik ez a felfogás az impresszionistákéval is, akik futó benyomásaikat rögzítik könnyed – látszólagosan könnyed – módon, ily módon hangulatuknak, egyéni látásmódjuknak, az időjárásnak és még ezer más tényezőnek kiszolgáltatva a vásznat.

Matisse tehát az, akinél a festészet történetében határozottan megjelenik a mű akarata.

Közhely, hogy a korszak művészete nem így alakult volna, ha Párizsban a párizsi iskola felfutásának idején nem üt be az Afrika-láz.

Voltaképp több volt ez, mint Afrika-láz, hiszen minden „primitív” művészet iránt illett lelkesedni, amit a Trocadéro Múzeum tárlóiban vagy a párizsi boltosok kirakataiban kiraktak, legyen az afrikai, óceániai vagy Húsvét-szigeteki.

A művész André Derain és Maurice Vlaminck társaságában látta először az afrikai munkákat, és elbűvölte a távoli földrészek szobrainak esztétikája, annyira, hogy 1906-ban vásárolt is egy kongói szobrot.

Ahogy Alastair Wright írja tanulmányában, Picasso akkor látott először afrikai szobrot, amikor ezzel a bizonyos kongói darabbal Matisse besétált a korszak legismertebb művészeti szalonjának tulajdonosához, Gertrude Steinhez.

Noha, ahogy említettük, alig akadt oly művész a korban, akire ne lett volna elementáris hatással az afrikai és óceániai művészet, Matisse magának tulajdonította a felfedezést, és rögtön bele is festette egy képébe azt a bizonyos szobrot 1906-ban (Csendélet afrikai szoborral).

Picassóval ellentétben – jegyzi meg Wright – Matisse-t nem érdekelték a szobrok mágikus, fetisiszta jegyei, kizárólag az ábrázolási sajátosságokkal foglalkozott, és ezeket igyekezett hasznosítani művészetében, elsősorban nem is festőként, hanem szobrászként.

1908-ban már egész gyűjteménye volt afrikai tárgyakból, textileket is vett, Madame Matisse arcképét pedig egy gaboni maszk után készítette el.

A háború közepétől kezdi használni képein a tiszta fekete színt, amelyet – ahogy a tárlat egyik kurátora, Fehér Dávid is idézi tanulmányában – nem a sötétség, hanem a fény színeként alkalmazott.

Érdekes, hogy épp ekkoriban fedezte fel magának Nizzát és a nizzai fényt, hogy festészete hamarosan újabb rétegekkel és színekkel gazdagodjék.

1919 és 1929 között egy teljes sorozatot készített odaliszkokról, ekkor jelennek meg nagy számban az ornamentális háttér előtti figurák, amelyek oly jellegzetesek a Matisse-életműben.

Matisse ekkor már igencsak befutott festő volt: már 1927-ben kiállítása volt New Yorkban, fia ottani galériájában, elutazott Tahitire, majd felkérést kapott mindmáig egyik legismertebb munkája, a Tánc című falfreskó elkészítésére.

A harmincas évek az aktok korszaka volt: Lidia Delektroszkajáról, titkárnőjéről számtalan kép készült, köztük a Pesten is látható Rózsaszínű akt.

A budapesti kiállításon az életmű egészének íve kirajzolódik

Fotó: MH/Katona László

Amikor kitört a második világháború, Matisse már idősebb ember – és világhírű festő – volt.

Utolsó korszakának fő műve a vence-i kápolna művészeti terve, ám a legtöbben mégis az ekkor készült papírkivágásokat ismerik.

Utóbbiakkal egészen korán, már a húszas években is kísérletezett. Élete végén, már kerekesszékhez kötött súlyos betegként aztán eszébe jutottak a korai kísérletek, és 1943-tól már csak így dolgozott.

Kollázsaihoz asszisztensével festette be a papírokat gouache-sal, majd kivágta a figurákat, és ezekből készítette el kollázsait. Leghíresebb sorozata egy albumban is megjelent Jazz címmel 1947-ben, mindössze 250 példányban. Ekkoriban készültek a híres kék aktok is.

Matisse – ahogy erről a most Budapesten is látható kiállítás tanúskodik –, noha csaknem hetven éve elhunyt, sok szempontból meglepően kortársnak tűnik. A leginkább azért, ahogy az anyagról, a térről és a formáról, valamint a médiumokról gondolkozik: ő az, akinél a képzőművészet történetében először a művet alakító releváns tényezővé vált a kép akarata, illetve közvetve az anyag akarata – hiszen szobrászként, festőként és grafikusként is olyan új technikákkal kísérletezett, ahol a végeredményt nagyban befolyásolja az adott anyagban rejlő esztétikai, technikai lehetőség – különösen a gouache-sal festett papírkivágásokra gondolunk itt.

Matisse voltaképp festői gondolkodásmódjában, a művész és a mű viszonyáról vallott elveiben áll közelebb a mai gondolkodásmódhoz, mint saját korához.

Minderről pedig művészetelméleti írásai is tanúskodnak.

„Számomra minden a koncepción múlik. Ezért már az elején határozott vízióval kell rendelkeznem a kép egészéről.”

„Színeimet minden előzetes terv nélkül viszem fel a felületre.”

„Elsősorban nem a csendélet vagy a tájkép, hanem az emberi alak érdekel. Ezen keresztül tudom elsősorban kifejezni azt a vallásos érzést, amit az élettel kapcsolatban érzek.”

Az életmű utolsó nagy egysége a kollázsok. Ezen a videón látható, hogy Matisse milyen technikával készítette papírkivágásos munkáit.