Kultúra

A zöld tinta még mindig friss

„Írónak érezte magát, csak írónak, nem vágyott az embereket boldogítani, sem megváltoztatni, nem akart egyebet, mint kifejezni magát” – írta Schöpflin Aladár a nyolcvanöt évvel ezelőtt elhunyt Kosztolányi Dezsőről

Nyolcvanöt éve, 1936. november 3-án halt meg Kosztolányi Dezső. Életműve kimeríthetetlenül gazdag, nemcsak azért, mert gyakorlatilag minden írott műfajban otthon volt, de azért is, mert újraolvasva úgy tűnik: máig kortárs.

A zöld tinta még mindig friss
Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul – vallotta az Édes Anna szerzője
Fotó: Wikipedia

Amikor nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1936. november 3-án Kosztolányi Dezső fájdalmasan korán, ötvenegy évesen meghalt a budapesti János kórházban, a magyar irodalom egy írót, egy költőt, egy műfordítót és egy tárcaírót is elvesztett. Kosztolányi – minden műfajban! – etalon volt már életében is.

Noha ő maga kategorikusan homo aestheticusnak nevezte magát, és elzárkózott a homo moralis szerinte gyanús magatartásától, szakmai értelemben bizony „literator moralis” volt, mint mindenki, aki semmilyen ideológiának, eszménynek, sőt még a saját hibáinak, érzékenységeinek vagy sérelmeinek sem rendeli alá a keze alatt születő szöveget, legyen szó regényről vagy pár soros napilapos tárcáról.

Az író legnagyobb erénye a megvesztegethetetlenség. Kosztolányi, aki emberi értelemben nemegyszer elbukott, íróként megvesztegethetetlen volt – és épp ez az attitűd az alapja az életmű máig tartó érvényességének.

Mindezt a kortársak is látták, elég fellapoznunk a halála után megjelent nekrológokat.

Keresztury Dezső a Magyar Szemlében az író halálának évében, 1936-ban úgy vélekedik, Kosztolányi „nem tartozott a népszerű, nagy írók közé. Nem volt közéleti író, a nép sorsát figyelő és alakítani kívánó szellemi vezér. (…) Amint a politikát, az üzletet sem használta fel hírverésre. Közönsége sohasem volt nagyon népes, de mindvégig válogatott és hűséges maradt” – írja, és valóban, ott, ahol a magyar irodalom Kazinczy óta legnagyobb és legfontosabb paradigmaváltását véghez vivő Nyugat pár száz példányban kelt el, hogy úgy mondjuk, a papírforma érvényesült Kosztolányinak ezzel a – hamvasi kifejezéssel élve – nevezetes névtelen státusával.

Összeolvasható művek

Már Keresztury észreveszi, hogy Kosztolányi életműve olyan sokrétű, hogy teljes felfedezésére még a kortársaknak sincs idejük és türelmük. Ahhoz, hogy azt mondjuk, „ismerjük”, évekig kellene tanulmányozni a kisebb könyvtárat kitevő szövegeit és azok összefüggéseit. Hogy mást ne mondjunk, az önéletrajzi jellegű apróbb írások, az Esti Kornél-novellaciklusból összeálló sajátos regény, A szegény kisgyermek panaszai és néhány kései nagy vers nemcsak hogy összeolvasható, de egyenesen össze is kell olvasni őket a teljes képhez. Nem lehet csak a költő vagy csak a regényíró Kosztolányival foglalkozni.

A hatalmas mű, amelyben emberes feladat eligazodni, épp ezért tartogathat még mindig felfedeznivalót – gondoljunk csak arra, hogy tizenhárom évvel ezelőtt Zeke Gyula író és kávéháztörténész két teljes kötetnyi Kosztolányi-írást publikált a Budapesti Negyedben, amelyekből egészen új fénytörésben rajzolódik ki Kosztolányi, a budapestivé lett író alakja, a fővároshoz való viszonya, és a válogatásban addig ismeretlen szövegek is helyet kaptak.

Zeke Gyula az előszóban emlékeztet, hogy a Kosztolányi-életmű amúgy valószínűleg nem ismert teljesen: mint a magyar írók legtöbbje, ő is rákényszerült, hogy hírlapírással keresse a kenyerét, és mivel kiemelkedően termékeny szerző volt, és nem csak a saját, teljes nevén publikált, több mint biztos, hogy rejtőznek még a lapokban szövegek.

Eleve, csak a Réz Pál szerkesztette életműsorozatban tizenhárom könyvet tesznek ki a hírlapi tárcák, karcolatok, kisebb írások, amelyek elvitathatatlanul az életmű fontos részei.

Ahogy Keresztury fogalmaz a máig érvényesnek tűnő összegzésében: „Kosztolányi életműve már az első pillantásra zárt egésznek látszik. Pályájának íve tiszta és egységes, nagyobb törések és válságok nyomait hiába is keresnők rajta.”

Sokkal személyesebb Karinthy Frigyes, a jó barát nekrológja a Nyu-gatban 1936-ban. A Zöld tinta kiapadt… című írásban azt feszegeti, miként artikulálódtak Kosztolányi, az ember kvalitásai Kosztolányi, az író életművében. „Ez volt az ő igazi purizmusa és nem szőrszálhasogató szóbogarászás: ádáz harc a »giccs« ellen, az ízléstelenség és a modorosság ellen, amiben mélyebben és helyesebben ismerte fel minden bajok forrásait, mint ahogy apostolok és moralisták vélik felismerni az emberi természet misztikus, eredendő bűneiben.”

Karinthy így ír: „Az ő l’art pour l’art elefántcsont-tornya és az én »felelős ember«-em – homo aes-theticus és homo moralis – minő lényegtelen, alaki vita volt ez köztünk a bizonyossághoz képest, hogy a szellem ébersége és virrasztása nevében mindketten gyűlöltük a tunyán szundikáló szellem motyogását és félrebeszélését, és ahol lehetett, harsogó nevetéssel trombitáltunk a fülébe, csiklandoztuk meg mindent széttaposó lúdtalpait. Homo aestheticus, homo moralis – minő zavaros, homályos jelző a homo ludens és homo curiosus, kíváncsi ember és játékos ember helyett! Nemcsak zavarosak és homályosak – a legszebb, hogy még csak nem is ellentétesek.”

Karinthy megvilágító erejű és pontos szavait aligha kell magyarázni. „Többet tett, mint aki új törvényt hoz – új hangot adott az örök törvénynek” – teszi hozzá, és a mondat tágabb értelemben nemcsak Kosztolányi, de az egész Nyugat-generáció sírverse lehetne. Újat nem lehet mondani az univerzumról, csak máshogy ugyanazt. Ez a máshogy az, amit köznapian korszakalkotónak vagy elcsépelt szóval zseniálisnak nevezünk.

Személyes történetek

Babits Mihály is megszólal a gyászszámban. Kínlódás minden sora, hogy olyat mondjon, ami Kosztolányiról szólva igaz és személyes. Végül eljut a felismerésig: „A nagy feladat: jellemzőt mondani. Ez volna egyedül méltó hozzá, az egyetlen, ami őt is érdekelné. Szinte látom feszülő figyelmét, mint valami jó mesterségbeli torna előtt. Megfogni lényét, körülírni, bekeríteni! Megtalálni a legpontosabb kifejezését. (…) Ha ő volna a helyemben!”

Babits, aki gyászát kétségbeesés mögé rejti, kétségbeesésében mégis pontossá válik ott, ahol kettőjük különbségéről kezd beszélni.

Ahogy írja, a pálya kezdetén mindketten a világ teljes átélésére és kifejezésére vágytak. Ami az átélést illeti, idézzük fel az egyik legcsodálatosabb Kosztolányi-novellát, az 1909. szeptember 10-et, amelyben a fiatal Estit Sárkány barátja kelti fel délelőtt, majd végigcsavarogják Budapestet, hogy egy éjjeli lebujban fejezzék be a napot. A fiatal Esti a novella végén lapot ír haza, amelyen az áll: „Dolgozom”.

Ez a munka – az élet minél teljesebben, minél nagyobb felülettel való megélése, a mély merülések a társadalom minden szegmensében az úri osztálytól a mélyszegények világáig, nyelvekben, idegen kultúrákban – ott örvénylik aztán az életműben.

Mindehhez azonban nemcsak élmény, a világ lehető legnagyobb szeletének megtapasztalása, saját írói és költői nyelv is kellett.

„A kifejezés eszközét a nyelvben kerestük, a magyar nyelvben, melyet mindketten imádtunk; de elégedetlenek voltunk avval a móddal, ahogyan ezt az eszközt idősebb kortársaink használni tudták és merték. Korunk magyar irodalmát megvetettük, halványnak, nyavalygónak, illatos selyempapirosok zizegésének tűnt fel előttünk majdnem minden, amit ebben az időben magyarul írtak. Erősebb példákért a multhoz fordultunk, főleg a mult utolsó nagyjához, Arany Jánoshoz. (…) Tudatosan tűztük ki feladatul irodalmunk fölgazdagítását” – emlékszik Babits, hozzátéve, hogy kettőjük közül Kosztolányi volt a „józanabb”, akinek eszménye Arany, Flaubert és Stendhal volt. Kosztolányi a kitartó gyakorlással elérte, hogy az ihletet „rabjává” tette, és bármikor alkalmazta, így emelt „tökéletes műremekké” egy hírlapi cikket, levelet vagy riportot, munkafegyelme pedig, írja Babits, legendás volt.

A költő azonban – nekrológ ide vagy oda – nem tud mit kezdeni a másik költővel. A maga maximalizmusa felől, írja, Kosztolányi „pózai”, „túljó” rímei, könnyű versei halálosan idegesítőknek tűntek, ugyanígy nem tudták megkapni első novellái sem.

Annál inkább megkapják a mai olvasót, aki elképesztően, pofátlanul kortársnak érezheti a nyolcvanöt éve halott Kosztolányit az élő klasszikussá csontosult Babitscsal szemben. (Amivel természetesen nem Babits életművét akarjuk negatívan minősíteni – csupán a már életében is „klasszikus” költő és a „kortárs” költő viszonyát boncolgatjuk.)

Különös, hogy az a személyesség, ami ma megfog Kosztolányiban, épp a Babits által mesterkéltnek ítélt lírának volt a továbbindázása – legalábbis, amennyiben elfogadjuk, hogy a vers a legszemélyesebb műfaj.

Kosztolányi maga így emlékszik az Egy ég alatt című kötetben arra, miként kezdett újságot és ezáltal prózát írni: „első nap, amikor leültem íróasztalomhoz, az öröm után elfogott a félelem. Bevallom, én addig iskolai dolgozataimon kívül még sohasem írtam prózát. A prózaírást általában megalázó dolognak tartottam. Azt hittem, hogy aki ilyesmire vetemedik, az menthetetlenül elzüllik. Nem tudtam elképzelni, hogy mi értelme lehet két olyan sornak, mely nem rímel egymással. Ennélfogva úgy segítettem magamon, ahogy tudtam. Cikkeim fontosabb részeit előbb versben írtam meg, aztán, hogy rajta ne kapjanak a turpisságon, leszereltem a ritmust, óvatosan áttettem prózára.”

Ez a prózára való áttevés aztán meglehetősen sikeres gyakorlat maradt a későbbiekben is – noha ő maga többször nyilatkozott úgy, hogy legkedvesebb műve A szegény kisgyermek panaszai versciklus, ma már aligha vitatható, hogy Kosztolányi, talán egyetlenként a magyar irodalomban, egyforma súlyú életművet alkotott költőként és íróként.

Az írói életműrész unikális értékét azonban – legyen szó a novellákról vagy a regényekről – nemegyszer épp a költői látásmód adja: a személyességen felül a képszerűség, a cselekmények emocionális-pszichológiai mozgatórugóinak tökéletes feltárása (Pacsirta, A csúf lány, Fürdés, Aranysárkány, Néró), máskor az életbe nyakig merülő ifjú Esti-Kosztolányi vagy a sokat látott hírlapíró segít a prózaírónak, például Édes Anna és az őt megalázó, megnyomorító közeg megformálásakor.

A személyességről maga Kosztolányi így beszél egy kevéssé idézett interjújában, amely a Literaturában jelent meg 1935-ben (Rónay Márta kérdezte az írót): az írás legfontosabb és legnagyobb tapasztalata (az önkifejezés lehetőségén kívül) az, hogy „amit megírtam, az másokban is éppen úgy él, mint bennem”.

Schopenhauer mentén

„Életem egyik legnagyobb élménye – mondja az említett beszélgetésben – az a gyermekkori megismerésem volt, amikor egyszer rádöbbentem, hogy nem értem, hogyan, milyen céllal kerültem erre a világra. Ennek a titoknak a meg-nem-értése volt minden korszakomban a költészetem ihlete” – mondja.

Ez volna hát a Babits által sérelmezett „könnyű költészet” kiindulópontja? Aligha. Épp csak Kosztolányi úgy képzelte, hogy a kérdést – miért születtünk? – nem feltétlenül csak súlyos, nehéz kijelentésekkel lehet megválaszolni (vagy nem megválaszolni). Homo ludensként is kísérletet lehet tenni rá, mint ahogy rajta kívül megpróbálta a jó barát Karinthy, a bridzskönyvet jegyző Ottlik, Örkény István vagy fél generációval később a nemzetközi mezőnyből mondjuk Federico Fellini.

A két „legnagyobb” nyugatos, Babits és Kosztolányi útja egy emberi-írói attitűd mentén vált szét – két, teljesen eltérő utat nyitva a magyar irodalomban.

Visszatérve Babits személyes és kínlódó nekrológjára, nem tagadja el azt a momentumot sem, amikor őt, a klasszikus költőt végül letaglózta a Kosztolányi-féle versvilág. „Egyszerre a költő nőni kezdett. Egynéhány verse, a Hitves, a Boldog, szomorú dal, az Ádám fiam utravalója váratlanul lelkembe zengett, mint a hirtelen megkondult harang. Déli harangszó volt, mely már eszünkbe juttatja a halált” – írja.

Kosztolányi az említett interjúban így beszél erről: „osztom kedvenc gondolkodómnak, Schopenhauernek azt a nézetét, hogy a költészet fő múzsája a halál. Ha nem halnánk meg, talán nem is gondolkodnánk és nem is írnánk. Én is mindent ehhez viszonyítottam, és ennek a szemszögéből néztem a magam és mások életét, a lelki történéseket és regényalakjaimat. Ebből a nézőpontból aztán természetszerűleg csak olyan bölcselet származhatott, amely emberi és a szó legnemesebb értelmében szabadelvű, megbocsátó”.

A nyelvi-irodalmi paradigmaváltó Kazinczy Ferenc és Kosztolányi Dezső összevetése, amelyet fent felvetettünk, a halálát követő nekrológok közt Schöpflin Aladár érzékeny, okos írásában is megjelenik, aki más szempontból világítja meg a Karinthy által is említett homo moralis–homo aes-theticus szembenállást.

„A politikát is azért gyűlölte, mert zavarja és eltéríti tulajdonképpeni területéről az írót, sokat vitatott megkülönböztetése a »homo aestheticus« és a »homo moralis« között nem más, mint az író szabadságának védelme a közélet, a társadalom beavatkozása ellen. Írónak érezte magát, csak írónak, nem vágyott az embereket boldogítani, sem megváltoztatni, nem akart egyebet, mint kifejezni magát” – írja Schöpflin.

Jó, ha ezt összeolvassuk azzal, amit Kosztolányi maga állít az Egy ég alattban önmagáról: „Bevallom harmadszor, hogy hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. Annak idején ezzel jelentkeztem. Akkor ellenzék voltam. Egy hazafiaskodó szólamokat hangoztató közösség azt követelte, hogy »valljak színt«. Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok, s ennél nagyobb szerelmi vallomást nem tehetek népemnek. Verseim mellé nem voltam hajlandó erkölcsi bizonyítványt is mellékelni. Rövid ideig diadalmaskodott az elvem.

Most újra ellenzék vagyok. Egy másik közösség, mely éppoly türelmetlen, de számban sokkal nagyobb, azt követeli, hogy mindenki, aki tollat forgat, az emberiség egyelőre homályos, fölöttébb tisztázatlan ügyét szolgálja, s csak arra esküdjék föl. Azt felelem ezeknek, hogy ember vagyok, embernyelven írok, és természetesen együtt érzek szenvedő embertársaimmal. Nem vagyok azonban hajlandó verseimhez külön orvosi bizonyítványt is mellékelni, mely azt tanúsítja, hogy mennyit szenvedek miattuk, hogy nekem is fáj az, ami nekik, hogy vérzem, ha kést döfnek belém és beléjük, hogy a művészi teremtés mindig emberi gyötrelmekből fakad. Ezt szigorúan magánügynek tekintem. A közügy a mű. Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Mindegy, hogy ez az érdek milyen és mekkora. Egy kis vállalat szolgája éppúgy szolga, mint egy nagy vállalat szolgája” – írja.

Aligha tévedünk nagyot, ha ezt az alapállást tekintjük a Kosztolányi-univerzum és Kosztolányi-origó egyik legfontosabb alapjának.

A prózatrükk

Jelenkori Kosztolányi-képünket természetesen már nemcsak maga a hatalmas életmű és a kortársak visszaemlékezései alakítják, de a rendszerváltozás óta megjelent, immár az ideológiai terheltségtől mentes Kosztolányi-kutatások anyaga is, gondolunk itt elsősorban Szegedy-Maszák Mihály hatalmas munkájára, de említhetjük a legújabb összefoglaló modern irodalomtörténetet is, Grendel Lajos munkáját, aki sok szempontból megkísérelte átírni a legújabb magyar irodalom kánonjának súlypontjait (A modern magyar irodalom története, Kalligram, 2010).

De természetesen nem a Kosztolányi-fejezetet, akiről szólva Grendel megállapítja: az író „igazi jelentőségét csak az utókora ismerte föl”. A Kosztolányi-titkot abban látja, hogy az író nyugtalanságot hagy az olvasóban. A történetei kifutnak a keretből, nem érnek véget az utolsó mondattal – szerinte a látszólag tizenkilencedik századi forma mögött gyakorlatilag a prózanyelv gyökeres megújítása zajlott le Kosztolányinál. Figyelmeztet arra is, hogy a „könnyed” Kosztolányi emberképe eredendően tragikus. Nem hisz a társadalom tökéletesíthetőségében, sem az egyéni igazságban.

„Kosztolányi az első magyar író, aki a modern világ emberének egzisztenciális elhagyatottságát nemcsak mélyen átéli, hanem azt művészetének középpontjába állítja” – írja Grendel, aki felhívja a figyelmet arra is, hogy Kosztolányi novelláinak főszereplője általában a kisember: diák, hivatalnok, cseléd etc. Ugyanakkor alapvetően nem a világgal ütköznek meg ezek a hősök. Tragikumuk alapja inkább az otthontalanság a létben. „Az emberi lélek és tudat működésének művészi ábrázolásában a magyar irodalomban senki nem merészkedett olyan messzire, mint Kosztolányi” – írja a szerző, kiemelve, hogy a nyelv Kosztolányinál nemcsak eszköz, hanem a közlés „aktív, önmagára is reflektáló mozzanata”.

Ennek a költő kezén született hatalmas prózaírói életműnek a csúcsa az Esti Kornél-novellaciklus, a magyar prózairodalom egyik legfontosabb teljesítménye, amelyről eldönthetetlen, hogy novellák sora vagy inkább regény – e sorok szerzője az utóbbira hajlik. Az Esti-történetek már az új fajta, csak a jóval a háború utáni prózakonstrukciókat idézik. A történeteket Esti Kornél, az író alakmásának személye köti össze.

Egy-egy írás természetesen önálló novellaként funkcionál, ám összeolvasva valamennyit, rádöbbenhetünk, hogy egy ember tudatában lezajló összes folyamatba betekintünk: Kornél hol ifjú, hol felnőtt, átvágtat (sétál, siet) az életen, de vajon konstans személy? Vagy több személy? Ugyanazok vagyunk, akik húszévesen? (Az ilyesfajta értelmezést tágítja ki az a film, amely talán az egyik legszebb vallomás a Kosztolányi-életműhöz: Pacskovszky Józsefnek a kilencvenes években készült Kosztolányi-opusa, az Esti Kornél csodálatos utazása vizuális eszközökkel jeleníti meg a novellák formabontó, nem egyszer a fantasztikummal is gazdagított világát.)

Sok szó esett itt Kosztolányinak a nyelvhez való sajátos viszonyáról, illetve arról, hogy prózájának modernségét – és néhol lírájáét is, lásd például a Hajnali részegséget, a Babits által is kiemelt Boldog, szomorú dalt, vagy a Meztelenül (1927) című kötet verseit – épp a nyelvvel való bánásmódja adja.

Ennek ellenére – figyelmeztet Szegedy-Maszák egy tanulmányában – Kosztolányi nyelvszemléletét még a romantikusokétól lehet származtatni. „Idegennek érezte magától az Arisztotelész vagy akár az Augustinus nevével is fémjelezhető jelelméleti hagyományt, amennyiben kizárta annak a lehetőségét, hogy létezik a különböző nyelvekhez képest elsődleges jelentés. (…) Kosztolányi felfogása a romantikusokéhoz állt közelebb, akik »Urfaktum«-nak (őstény – a szerk.) fogadták el a nyelvet – akár Istentől eredeztették, mint Hamman, akár az ember elmélkedő képességének, a »Bessonnenheit«-nek forrásával azonosították, mint Herder, akár a nemzeti »Geist«-ből eredeztették, mint Wilhelm von Humboldt.”

Szegedy-Maszák idézi Kosztolányitól a Nyelv és lélek azon mondatát is, amely szerint „az emberiség előbb tudott versben beszélni, mint prózában”, amiben a szerző Humboldt-féle hatást sejt. Ugyanakkor a nyelv – figyelmeztet Kosztolányi monográfusa – elválaszthatatlan a tudattól. Amit egy közösség valóságnak tart, az javarészt ugyanennek a közösségnek a nyelvi megszokásai szerint, mintegy öntudatlanul épül fel.

Az egyetlen igazi nyelv

Kosztolányi, aki felnőtt fejjel is újabb és újabb nyelveket tanult meg – egy helyütt említi, hogy azért vállalt el például egy spanyol fordítást, mert kellemetlennek tartotta, hogy nem beszél spanyolul, gyorsan pótolta hát a „hiányosságot” –, sokszor figyelmeztet, hogy csak az anyanyelv az igazi, az az egyetlen nyelv, amelynek az ember maradéktalanul a birtokában van és birtokában lehet – annak ellenére is, hogy „minden nyelv küszöbén egy új világ kezdődik”.

Minden nyelvben egy sajátos világszemlélet rejlik, írja, és minden új nyelvvel a világot új módon tanuljuk meg szemlélni.

Ezzel eljutottunk a Kosztolányi-életmű egy újabb fontos rétegéhez: fura paradoxon, de minél több „más”, „idegen” világba bejáratos az ember, azaz minél nyitottabb a többi kultúrára, annál pontosabban rajzolódik ki előtte saját kultúrája, nyelve, irodalma rendszere. A különbségek, mint ahogy a háttér a formát, úgy rajzolják ki a sajátot, legyen szó magyar kultúráról, prózáról, líráról, önértelmezésről. Az identitás, az „én” és a „mi” csak a háttér által határozható meg, viszonyítási pont nélkül lebeg és megfoghatatlan. Ha nem lett volna számtalan másik, idegen nyelv és számtalan másik, idegen kultúra tolmácsa, Kosztolányinak valószínűleg nem adatott volna meg a „belső” éleslátás sem – a kettő nincs egymás nélkül.

Az életmű lírai és prózarésze, a napi sajtóban megmaradt darabjai, műfordításai, nyelvszemlélete, irodalomszemlélete és mindaz, amit Kosztolányi Dezső hozzáadott a magyar irodalomhoz és identi-táshoz, jobbról is, balról is meg-kerülhetetlen. És halálának 85. évfordulóján immár bizonyos: az is marad.

Kapcsolódó írásaink

Kacérkodás a végtelennel

ĀMagyar klasszikusok modern szemmel. Az ifjúság ösztönei azt súgják, hogy papírsárkány módjára törjenek az ég felé, a korlátokkal csak később szembesülnek