Felhőszakadás Marcus Aurelius táborában

„Róma szorongatott helyzetbe került a 170-es évek elején. A markomannok és kvádok megrohanták a limes pannóniai szakaszát, és Itáliát fenyegetve megostromolták Aquileiát” – írja Mócsy András Pannónia a késői császárkorban című munkájában. Ráadásul a pestis is elérte a nyugati provinciákat, így hiába indultak volna el a seregek, hogy rendet tegyenek a pannon vidéken, vissza kellett fordulniuk.

Végül 172-től kezdődött offenzíva Claudius Pompeianus, a két Quintilius, Maximus és Condianus, valamint Pertinax vezetésé-vel, Marcus Aurelius jelenlétében, aki Elmélkedéseiben megjelöl­te a helyszínt, a következő területeket említve: Carnuntuban és a Granua (a Garam) partján, kvád földön. A haditerv az volt, hogy először a kvádokat morzsolják fel, ami nem sikerült volna az úgynevezett esőcsoda nélkül.

A csatában a tizenkettedik, úgynevezett Villám légiót, amely benyomult a mai Csehország területére, bekerítette az ellenfél, így elvágták őket az utánpótlástól. A katonákat éh- és szomjhalál fenyegette, Cassius Dio beszámoló­ja szerint azonban ekkor isteni csoda történt: hatalmas felhőszakadás zúdult a táborra, ezzel egyidőben pedig „tűz szállt le az égből”, amely elemésztette a kvádok táborát.

„A történet leírása – magyarázza Grüll Tibor az Újabb 50 dolog, amit nem képzeltél volna a rómaiakról című könyvében – Tertullianus karthagói egyházatya leírásában maradt fenn, aki azt írja, az esőcsoda azért következett be, mert az Isten meghallgatta a keresztény katonák imáját, és ezt Marcus Aurelius is elismerte egy levelében. Euszebiosz már egyenesen azt írja, hogy az egész légió keresztény katonákból állt, és így következett be a csoda”.

Cassius Dio máshogy tudja: szerinte Arnuphisz, egy egyiptomi mágus működött közre, aki Hermész, a levegő istene segítségével hozta el az esőt.

„A csodáért folytatott vetélkedésbe a káldeusok is beszálltak” – írja Grüll, ők egy Julianus nevű bölcsnek tulajdonítják a csodát. A korban – jegyezzük meg – a káldeus gyakorlatilag a keleti varázsló szinonimája volt, ám arról valóban maradt fenn forrás, hogy Marcus Aurelius igénybe vette a szolgálataikat a markomann háborúk idején. Egyes leírások szerint a császár a pannon hadszíntérre magával hozott egy agyagból készült arcot, amelyet a limes felé tartott, hogy elriassza az ellenséget. Ha mégis támadni merészeltek, hatalmas mennydörgés riasztotta szét őket.

Azt aligha fejtjük meg ennyi idő után, hogy kinek köszönhető a csoda: egyiptomi, esetleg kál­deus mágikus praktika volt-e, vagy a keresztények hite segítette meg a császári seregeket, annyi azonban bizonyos, hogy okos hadviseléssel és okos politikával a következő években Marcus Aurelius hadserege rendet tett a provinciában.

A kvádok egyes csoportjait letelepítette, legyőzte a markomannokat, 173 végén pedig már csak a jazigok voltak hátra, akik 173-174 telén a befagyott Dunán át betörtek Pannóniába, illetve időközben szövetségre léptek a kvádokkal. Végül 175-ben sikerült legyőzni őket. A háború második szakasza 177-ben kezdődött meg egy újabb barbár betöréssel, amit két év alatt sikerült legyűrni, majd elfoglalni a markomannok és a kvádok területét.