A Jupiter holdjai és a családi viszonyok

Ennek tudatában nem véletlenül vár remek történeteket az ember a magyarul most megjelent kötetben, A Jupiter holdjaiban. (A könyvet Elekes Dóra fordította, és a Park Kiadónál jött ki nemrég.)

A tizenegy novella szinte mindegyike családi történet, a nyitó darab például egy nagycsaládban felnövő nő nagynénjeiről szól, míg a címadó novellában, A Jupiter holdjaiban az apa–lánya kapcsolatot járja körül érzékenyen a szerző. Munro kötetbeli novelláinak főhősei általában középkorú nők, akik egyszerre próbálják meg definiálni a világbéli helyüket a szüleikhez képest, a férfihoz való viszonyukban, a gyerekeikhez való viszonyukban és a szakmájukban.

A figurájuk körül feltűnő közeli és távoli rokonoknak köszönhetően pedig nagy és még nagyobb családok története rajzolódik ki az olvasó szeme előtt. Jellegzetesen kanadai családoké: három generációig visszakövethető családoké, olyanoké, akiknek ősei hol az Egyesült Királyságból, hol Finnországból vándoroltak ki.

Munro mindenhol egységben láttatja az embert és környezetét – a pártában maradt számtalan nagynéninek szentelt novellában például annyira érzékletes leírást kapunk a hölgyek ruházatáról, hajviseletéről, a súrolószerek által szétmart kezeikről, a lakásukról, a bútorokról, a bútorok szagáról és színéről, hogy nehéz eldönteni: voltaképp a figurákat sikerült megjelenítenie bravúrosan, vagy a figura–háttér elven működnek ezek az írások, és a hátteret alkotta meg olyan jól, hogy abban szinte akaratlanul rajzolódik ki az adott szereplő arca.

Így van nemcsak a kötetet nyitó dupla novellánál, de például a Moszat címűnél is, amelyben egy életközépi válsága miatt egy tengerparti üdülőhelyre utazó középkorú nő lelki krízisének vagyunk tanúi. Csak épp, annak ellenére, hogy a novella egyfajta belső monológ, a nő személyisége és története is majdhogynem rejtve marad. Inkább csak egy korábbi, rosszul sikerült párkapcsolatának és jelenlegi környezetének visszfényében, a nyaralóhelyen összegyűlt különös társaság szemével látjuk őt. Mintha csak mások szemében létezne.

Nem így a Baleset című történetben, amely egy szimpla házasságtörésnek induló banális mesének tűnik, hogy aztán két váratlan csavart vegyen a novella, és házassággal végződjék. Munro itt megfordítja a figura-háttér arányt: mindent a főszereplőnő szemével látunk, végül vele együtt jutunk el oda, hogy fel kell tennünk a kérdést: valóban tudjuk, mi történik velünk? Képesek vagyunk tudatosan élni az életünket, vagy váratlan események, véletlenek és átgondolatlan spontán reakciók mentén hozzuk meg az életre szóló döntéseinket?

Említettük a címadó novellát – amely talán nem véletlenül került kiemelt helyzetbe a címben és a kötetet záró írásként is. Különös feszültségét az adja, hogy főhőse egyszerre jelenik meg a szemünk előtt lányként és anyaként: miközben a nagyon kockázatos szívműtétjére váró apjával szemben annak tehetetlen gyerekeként kell átélnie a helyzetet, anyaként a felnőtt gyerekei lehetséges rossz döntései miatt aggódik, de valódi befolyása rájuk sincs.

Mintegy „beszorul” hát a szülei és a gyerekei közé, a benne lévő szeretet pedig kevésnek tűnik ahhoz, hogy bármelyikük sorsán könnyíthessen – pedig mindeközben ő maga a teljes magárahagyottságot, elhagyottságot kénytelen megélni. Munro mégsem fordítja a novellát sötét vagy komor irányba.

Bölcsesség és valamiféle alig tetten érhető derű színezi át az írást, amely valóban mesteri történet a maga megkapó egyszerűségében. Nehéz eldönteni, hogy a nagyregények vagy a rövid történetek korát éljük. Talán nem is kell – igazán kiváló novellista mindenesetre kevés van, lévén, ez a prózai műfaj a legnehezebb. Alice Munro viszont alighanem tényleg sokat tud róla.