Mozaikok, freskók, átriumok, szőlőtőkék

A pannonizmus, azaz a római kori Pannonia és a mai Pannónia (Dunántúl) közt kontinuitást feltételező eszme képviselői – így Babits Mihály, Hamvas Béla vagy Kerényi Károly – többször említik, hogy az egykor villagazdasá­gokkal és szőlőkkel, mandulásokkal és gesztenyésekkel benőtt vidék arculata a következő évszázadokban sem igen változott; Hamvas egyenesen azt írja, ez a vidék máig délnek fordul.

Noha a fenti álláspontnak kultúrtörténeti (kultúrtájtörténeti) értelemben mindenképp van alapja, a kultúrtáj ilyesféle karakterét megteremtő pannoniai római villákról még mindig nem tudunk eleget. Találtak ilyen épületeket a mai Fertő tó környékén, a Balaton-felvidéken, Aquincum körül és Sopianae környékén, ám a római „villa” fogalma nem egészen felel meg a mainak: egyfajta gazdasági egységet kell alatta érteni. A villák mezőgazdasági termelőegységekként működtek, néha kézműves, ipari tevékenységet is folytattak az ott lakók, attól függően, hogy a villatulajdonosok mely rétegéből kerültek ki.

A nagybirtokok a provincia vezetőinek kezében voltak, míg a kisebb birtokok a veteránoknak jutottak. A villák két típusa a villa urbana, a városi mintára épült vidéki ház és a villa rustica, amely egyfajta majorságként üzemelt. Előbbiek vízvezetékes fürdővel ellátott, freskókkal és mozaikokkal díszített, fűtött épületek, tulajdonképpen kúriák voltak, ám inkább az utóbbiak jellemzők a negyedik századi Pannóniára, ilyeneket találtak például Hosszú­hetényben és Kővágószőlősön.

A villa rustica alaprajza a parasztházéhoz hasonlít, a gazdasági udvart lakószárny veszi körül, és itt található az istálló, esetleg malom, présház, valamint a raktárak. A központi épületben volt egy belső udvar (perystilum) oszlopos folyosóval, a kapuval szemben kapott helyet egy apszisos terem, a két szárnyban voltak a szobák.

Pannonia területére a rómaiakkal nemcsak új gazdálkodási módok érkeztek, de új növények is, köztük az itáliai búza. Mindenhol megjelentek a nemes szőlőültetvények, elkez­dődött a borkészítés, amely hamar jó eredményeket produkált: Domitianus egy rendeletében egyenesen megtiltotta, hogy új szőlőket telepítsenek a tartományba, sőt elrendelte a meglévő szőlők felének kiirtását is, hogy védje az itáliai termelőket.

A telepesek kezdetben csak önellátásra törekedtek, ám az idő előre haladtával elkezdtek piacra termelni. Mezőgazdasági eszközök kerültek elő a többi között Baláca, Gyulafirátót, Balatonvilágos környékéről, csakúgy, mint Aquincumban. A magtárak, az úgynevezett horreumok nyomai is sok helyütt fellelhetők, ilyet találtak egyebek közt Fenékpusztán és Alsópáhokon.

A földeket rabszolgák vagy béresek művelték, és ők végezték a fakitermelést is. A villák körül mindenhol volt állatállomány, és valószínűsítik azt is, hogy a Balaton körül épült villák környékén jelentős volt a halászat.

Találtak több helyen is mészégetésre, téglagyártása utaló nyomokat és fazekasműhelyeket, Örvényesen egy kovácsműhely nyomait, Kékkúton pedig ólomöntők dolgozhattak.

A feltárt villamaradványok közül kiemelkedik a balácai villagazdaság, ahol megmaradtak a pompeji stílusú falfestmények is. A vörös ebédlőnek nevezett teremben tojás, fürj, kenyér és gomba látható, a díszítések közt Dionüszosz-maszkok és madarak. Az úgynevezett fekete szobában a gyermek Dionüszosz tűnik fel, a többi helyiségben stilizált ábrák, szüreti jelenet, párducok és oroszlánok, ám nemcsak a falat, hanem a padlót is díszítették, mégpedig geometrikus mozaikokkal.

Több villát tártak fel az egykori Sopianae környékén, a patacsi szőlőhegyen és Nagyharsányban is. Utóbbi tulajdonosa Valerius Dalmatius volt, Gallia Lugdunensis Tertia helytartója, aki a negyedik század végén költözött ide.

A Balaton-felvidékre és a Lacus Pelso, a Balaton körüli területre a villagazdaságok voltak jellemzők, a villák pedig annál is inkább prosperáltak, mert általában mellékútvonalakon megközelíthetők voltak a főutakról. Az északi oldalon körülbelül ötven lelőhely ismert, ám a déli oldal eléggé lakatlan volt, lévén akkoriban kiterjedt lápvidék, amelyet csak Galerius császár csapoltatott le.

Noha nem egységes a kutatók álláspontja arról, hogy a tulajdonosok a villákban éltek vagy a városban, valószínűnek tűnik, hogy a kényelmes, városi életet részesítették előnyben.

Amikor a romanizált lakosság a barbárok támadásai elől Itáliába menekült, a villagazdaságok is elnéptelenedtek.