Egyéni felelősségből épített közösség

Mint arra a kötet utószavát jegyző Palkovics Tibor szerkesztő felhívja a figyelmet, a háború utáni időszak Hamvas életében egzisztenciálisan igen nehéz volt – háza, könyvtára, kéziratai porrá lettek a bombázásokban –, ám ötvenévesen úgy döntött, újrakezd mindent. Ekkor, 1945 és 1950 közt keletkezett az életmű megannyi meghatározó műve, köztük a nagyregény, a Karnevál.

A jelen kötet az életműsorozatban szokatlan abból a szempontból, hogy az örök középpont tér-idejében tartózkodó Hamvas, akinek mércéje soha még csak nem is volt átváltható az „aktuálisra”, ezekben a rövid szövegekben kerül a legközelebb kora minden nyűgéhez.

Ez részben az írások jellegéből következik: akad itt recenzió Németh László egy, a tanügyi reformot érintő tervezetéről – elegáns oldalvágással Németh László „naiv autohagiográfiája” miatt – vagy kíméletlen csapás Lukács Györgyre, aki Hamvas szerint még marxistának sem elég modern. Mint Hamvas fogalmaz: „1920 előtti arca van”, idejétmúlt alak, akinek nem volt alkalma nyomon követni a nyugati kibontakozást, ezért állhatott elő az a kellemetlen helyzet, hogy „ma ő itt konzervatívnak hat”.

Azt is hozzáteszi, amikor Lukács György a régi individualizmus ellen küzd (azaz, mint 1920-ban), nem veszi észre, hogy az az individualizmus már nincs, a háború azt is megsemmisítette. Hamvas ideája ezekben az években
az „új, felelős történelmi személy” volt, aki gyökeresen máshogy hajtja végre a forradalmat, mint Lenin Oroszországa, tudniillik – írja – más a saját hagyományához való viszonya. „Európa saját mélyhagyományától nem tudott és nem is akart megszabadulni, nem tud, és nem is akar ma sem.

Ezt a hagyományt Orpheustól Platónon, Pál apostolon, Augustinuson, Eckhart mesteren, Shakespeare-en át Goethéig és Nietzschéig felszámolni teljesen lehetetlen, mert ez a hagyomány maga Európa” – hangsúlyozza, és a nemsokára rámért szilencium tökéletesen bizonyítja, hogy Lukács, ha értette mindezt, ugyanolyan nagy bajban lehetett, mint ha nem értette…

Mindenesetre Lukács Kemény Katalin és Hamvas Béla munkásságát Kerényi Károlyéval és Kállai Ernőével együtt „imperialista rohadásnak” minősítette, és mint ilyen ellen kíméletlenül kívánt fellépni, mivel –idézi Palkovics – „éppen Lenin mutatta meg, hogy itt nem lehet szó kíméletről, megalkuvásról”. Hamvas esetében sem lehetett szó megalkuvásról – de nem a lukácsi, hanem az örök mérték nevében.

Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy briliáns módon tegye helyre Keszi Imre kommunista kritikust, akit marxista érvekkel semmisít meg, kimutatva, hogy „azok a marxisták, akik a gazdasági-társadalmi vonalon a kritikát követelik, egyéb vonalon (pszichológia, ideológia, művészet, tudomány) reakciósokká” lesznek. Komoly kritikát szentel Fogarasi Béla marxizmusról szóló könyvének is. Kérdés, hogy a marxista Fogarasi (és egyáltalán bármely ideológia foglya) mit érthet meg abból, amikor Hamvas azt írja:

„A tudatban lejátszódó ellentétek harca (antagonizmus) csupán történeti jelenség. A világ hazahívásakor (…) az antagonizmus a magasabb állapotban megszűnik.” Ezt óhajtja Lenin is, aki ennek előfeltételét a kapitalizmus megszűntében látja.

A kollektív megoldás alkalmazhatósága azonban kérdéses, az ember ugyanis nem személytelen tényező, hanem személy, aki relatív világban él. Egy „személytelen és abszolút valami nem oldhat meg minket” – figyelmeztet Hamvas.

Összeolvasva a fentieket az általa vágyott „felelős európai személyről” szóló sorokkal, meg is van, hogy mi volt a valódi oka Hamvas elhallgattatásának. A tradíció embere egyéni felelősségben, egyénben és ebből épített közösségben gondolkozik.
A kommunisták (és egyéb ideológiák képviselői) az egyén alávetettségében, különbség nélküliségben, ugyanakkor kollektív felelősségben gondolkoznak, ami fából vaskarika: lehetetlen. Az idő természetesen az örök jelenben élő Hamvast igazolta.
Mint ahogy igazolta azokat, a kötetbe beválogatott megnyitóbeszédeket és képzőművészeti tárgyú írásokat is, amelyekben Hamvas kiváló kvalitásérzékről tesz tanúbizonyságot. Gyarmathy Tihamért, Martyn Ferencet, Lossonczy Tamást azonnal felismerte – utóbbi tíz táblájához írt szövege megkerülhetetlennek tűnik a festő életműve felől is.

Természetesen nem csak kora marxistáival küzd ezeken a lapokon: van itt írás Böhméről, olvashatók a kötetben a Tábor Bélával és Szabó Lajossal, valamint Kemény Katalinnal és Mándy Stefániával folytatott beszélgetések jegyzetei, és például egy 1947-es, gépiratban maradt beszélgetés az Anthologia Humana kapcsán. Utóbbiban mondja az író: „Ma az emberből vagy majmot akarnak csinálni, vagy valamilyen vértelen ideális szörnyet, vagyis lefelé vagy fölfelé akarják buktatni. Az ember helye pedig öröktől fogva a közép volt és marad.”

A világ hazahívásában, ahogy említettük, leginkább aktualitása a feltűnő – persze aki Jézus, Buddha vagy az Upanisadok felől közelít a világhoz, bármilyen korban aktuális.