Rúmi aktuális tanításai

Az Intelmek az uralkodóhoz, Dzsalál ad-Dín Rúmi gondolatainak gyűjteménye a Szenzár kiadásában jelent meg Sárkány László Zoltán és Csóka F. Katalin fordításában, Sárkány László Zoltán előszavával.

Hogy mi is a szúfizmzus, és ki is Dzsalál ad-Dín Rúmi, azt elég nehéz néhány mondatban összefoglalni – főleg úgy, ha jobb híján az európai filozófiatörténet, vallástörténet vagy művelődéstörténet fogalmait alkalmazzuk.

Láthatóan ezzel küzd az előszót jegyző fordító is. Ha a szúfizmus, az iszlám eme misztikus irányzatának mibenléte nem is fogalmazható meg könnyen pár mondatban, van azért, ami bizonyos: Dzsalál ad-Dín Rúmi 1207-ben született a mai Afganisztánban. A mai Törökországban, Konyában halt meg 1273-ban. A legnagyobb, perzsa nyelven író misztikusnak mondják, akit hívei a „mesterünk” címmel emlegetnek a mai napig (perzsául Mavláná, törökül Mevlána).

Az ő követőiből alakult az a dervisrend, amelynek tagjait kerengő dervisekként (mevlevik) ismerik a világban, és akiknek Magyarországon is volt kolostoruk, mégpedig az oszmán megszállás alatt álló Pécsett. Rúmi, aki az uralkodó hívására telepedett le Konyában, korántsem csak a Koránt ismerte, de beszélt görögül, és tanulmányozta a görög filozófusokat is. Legismertebb műve a Meszneví, amely több mint ötezer perzsa versszakot tartalmaz. Az Intelmek az uralkodóhoz című kötetben prózai művei és előadásai szerepelnek, mégpedig perzsa eredetiből fordítva.

A leginkább megdöbbentő Rúmi filozófiájában (tanításában) az, hogy nemcsak az istennel való eggyé válást hirdeti, de egyenesen azt, hogy a jó úton járó misztikus megszűnik, feloldódik az istenben, így kijelentheti: isten vagyok. Ez nemcsak a maga korában számított az iszlám közegben botránynak, de még évszázadokkal később is – ennek megértése (vagy inkább átélése, hiszen a szúfizmus szerint mit sem ér az intellektuális megközelítés) nélkül azonban épp az nem érthető, hogy Rúmi mit tanít.

Aki azt hinné, valamiféle több száz éves, a Korán tanulmányozása nélkül nem érthető szövegről van szó, téved. Rúmi érthető és időszerű nemcsak a tradíció felé kicsit is nyitott ember számára, de mindenkinek. A szövegek – tanítások – tagolása lehetővé teszi, hogy a hetvenegy részre osztott, kicsit több mint háromszáz oldalon akármilyen sorrendben haladjunk végig, mégis legyenek olyan csomópontok, amelyekben hirtelen mintha megvilágítaná a tanítások lényegét. Így például amikor a szavakról beszél, meglehetősen egybehangzóan néhány buddhista iskola vagy a (sokkal későbbi) német filozófia egyes irányzataival, kifejti, hogy a szavak csupán vetületei a valóságnak, és valójában a dolgok képzete mozgat bennünket.

„Egy kert képzete juttat el minket a kertbe. Egy bolt képzete késztet arra, hogy elmenjünk a boltba. (…) Ezek a képzetek valamit takarnak. Ha azonban a valóság az, ami vonz és mozgat, és a képzet leple lehullt, nem kell többé csalódnod. Akkor csak a valóságot fogod látni, és semmi mást” – így a tanító. Rúmi egyértelműen magyarázza a fenti teológiai célt is, amikor kijelenti, isten jelenlétében nem létezhet két „én”. Nem ismerheted egyszerre az istent és önmagadat is, az egyiknek meg kell halnia. De isten nem tud – marad az egó. A vallástörténészek szerint Rúmi tanításaiba beszűrődtek a keresztény és a védikus filozófia egyes elemei.

Egy jóginak pontosan ugyanaz a célja, mint egy szúfi misztikusnak: eljutni oda, ahol már nem feltételez a hívő egy külön istent és egy külön hívőt, hanem – Rúmi szavaival – a hívő semmivé válik és a szélbe veti magát.

Természetesen nemcsak az istenhez, de az embertársainkhoz való viszonyról is tanít a több száz éve élt bölcs, mégpedig nemcsak a hallgatóit, de az uralkodót is, aki tisztában van vele, kivel áll szemben:

ha Rúmi belép hozzá, nem több, mint bármely tanítványa, akinek ő szolgál. Máskor Rúmi, a költő szólal meg Rúmiban, a filozófusban, például itt: „A földek és a virágok könnyű ringásából látjátok meg a tavasz szépségét. De ha csak magát a tavaszi szellőt nézitek, nem láttok semmit. Ez nem azért van, mert a rózsaágyások szépsége a tavaszi szellő valóságán kívül létezik, mivel a tavaszi szellőben benne vannak a ringó rózsaágyások és az édes növények képei, de azok a képek rejtettek. (…) Csak néhány közvetítő közegen keresztül fedik fel magukat az árnyékból.”

Megint máskor Mózes történetét magyarázza vagy az emberi lélek természetét, intve arra, hogy a lélekben élő kígyót (gonoszt) ne hagyjuk negyven évnél tovább egyedül növekedni, mert akkor sárkánnyá válik. Vessük inkább arra a kincsre a tekintetünket, amit őriz: az emberi lélek valódi – istennel azonos – természetére.

Jó kérdés, hogy a jógafilozófia, Rúmi vagy Buddha szavait miképp olvassa a keresztény, európai ember. Hamvas Béla briliánsan egyszerű megoldása: normális emberként. Aki hajlandó erre, a saját, ettől akár eltérő útján is könnyebben végigmegy.