Kultúra
Utazó kiállítás a harminc esztendeje történtekről
A kiállított művek felidézik a rendszerváltozás előtti időket, ízelítőt adnak a diktatúra atmoszférájából, és betekintést engednek az alkotók nehéz körülményeibe
Passau, Stuttgart, Berlin, Róma és Strasbourg után Budapestre érkezett az a kiállítás, amelynek művei arra hivatottak, hogy felvillantsák a világ egykoron boldogabbik felébe került országokban, milyen is volt erre, felénk az élet, és hogyan változott meg a kommunista kísérlet világméretű elbukásával. A két kurátor célja bevallottan az volt, hogy bemutassák
a kortárs magyar művészet sokszínűségét és az, hogy a politikai és szellemi rendszerváltozást olyan alkotásokkal érzékeltessék, amik felidézik az „átkos”, a diktatúra atmoszféráját, fojtott és szűrt levegőjét.
A „három T” forradalom után kialakított, félelmekkel teli világában, sokszor a lelkük eladásáért cserében jól éltek a támogatottak, a megtűrtek ott evickéltek távol a sodorvonaltól, a tiltottaknak pedig sokszor meg kellett ismerkedniük a diktatúra hatóságaival, börtöneivel is, vagy dolgozhattak az íróasztalnak, nagyobb méretekben az ágyneműtartóknak, mosókonyhákból kinevezett műtermek falainak.
Nem kis feladat mindezt megmutatni a jólétbe és szellemi restségbe beleájult Nyugatnak, ahonnan hajdanán még mutatkozott némi empátia Európa leigázott fele iránt, de most azt kell látnunk, hogy kevesebb mint harminc év alatt elfelejtették ott, hogy mi is volt akkor itt. A Brandenburgi kapun pizzafutárok berregnek át robogóikkal, és senki sem gondol arra, milyen lehetett, mondjuk, még a nyolcvanas évek elején is megérkezni egy vasfüggönnyel súlyosbított határátkelőre.
Mikor kifelé az a néhány dollárocska a kabát bélésébe volt bevarrva, a visszafelé hozott diktafont pedig jobb volt a szennyes közé rakni, abban úgysincs talán gusztusa turkálni a kalasnyikovos határőrnek, pisztolyos fináncnak. Igen, konkrétan ezt a világot idézi meg a kiállításon Lajta Gábor Visszaút I. és Visszaút II. festménye. Az éjszakai határátkelők minden szorongását, amikor levesznek valakit a vonatról, vagy éppen ott kell hagyni a sebesült társat a kerítés alatt, mert különben engem is lelőnek.
S ha már festmények, akkor Kulinyi István szűk pesti utcáján a mindent betöltő harckocsi felé rohan három aprócska alak, és látszik, hogy nincs esélyük, nem lehet legyőzni vagy csak úgy elfutni mellette. Ahogy beérünk a kiállítás terébe, a padlón M. Novák András Határsáv című festett szőnyege fogad, amelyen néhány kilőtt töltényhüvely mellett egy kukoricagránát és Szilágyi Endre elejtett, eldobott munkakönyve is ott van.
Jovián György Bontás XVIII. című alkotása görbe betonvasakból, sérült csövekből, vaselemekből álló szürke-fekete kupacával idézi meg nagyon érzékletesen azt a kort, amely negyven évre ránk telepedett szürke porával, és a lelkekben nyomot hagyott. A tér központjába most Szurcsik József Átjáró a múltba című munkája került, ahol két jellegzetes, fáraószerű, repedezett felszínű alak idézi fel, amit talán el is akarunk felejteni.
Prutkay Péter dobozaiban szerencsére már üveg mögé zárva, a doboz fájára tűzve, rögzítve tűnnek fel a régi rendszer relikviái, a katonatisztek rangját jelző csillagok, a vörös csillag uralta, de azért az alján cérnavékony nemzetiszín szalaggal is bíró rendőri sapkajelvény. Vagy a szocialista autóipar felejthetetlen fejlesztéseinek gyermekjáték változatai. A Besúgók emlékműve című dobozban egy írógép betűi és egy telefon tárcsázója adják meg az alapot, és a kulcslyukakba applikált babaszemek. Mert figyelt, és ha kellett írásban vagy telefonon jelentett a tömbházbizalmi vagy éppen a házmester.
A szobrászatot mások mellett Gaál József képviseli öreg bőrökből, szíjakból összeállított, szorosra húzott büsztjeivel, a Phantasma és a Transhuman Fetish darabjaival. A kiállítók Benjáminja, akinek már beleszagolnia sem kellett a létező szocializmusba, Szabó Menyhért két hatalmas, torzult feje mint valami ledöntött, akkori bronzba öntött elvtárs uralja most a teret. A plakátok között hát persze, hogy itt van Orosz István emblematikus alkotása, a Tovarisi konyec, csak a korhangulat és a megcélzott közönség miatt a konyec Tschüss!-é lett finomítva.
Barát Ferenc Elfogyó idő című művén egy egészséges zöld kukac fogyasztja el a lassanként a feketévé lett vörös csillagot. Árendás József Lenin élt… című plakátján a népek legnagyobb tanítójának szobrából csak némi vasmerevítés és a rajta lévő kevéske anyag maradt meg.
A kiállítást áprilisig tervezik a Vigadóban tartani, de a vírushelyzet miatt az MMA közösségi oldalán található felvételek segítségével is megismerkedhetünk az alkotásokkal.
