Külföld
Német–lengyel két jó barát, de akkor Berlin miért nem fizet kártérítést Varsónak?
A múlt legsötétebb árnyai bukkantak elő Lengyelországban a második világháború kitörésének 86. évfordulóján. Hétfő hajnalban, pontosan akkor és ott, ahol a náci Németország megtámadta Lengyelországot, Karol Nawrocki beszédet mondott a Westerplatte-félszigeten tartott megemlékezésen. Az újonnan beiktatott lengyel államfő kijelentette: a Berlinnel való jó kapcsolatok érdekében végre rendezni kell a német állam által fizetendő második világháborús jóvátétel kérdését.
Nem vitatható, hogy a náci német megszállás hatalmas károkat okozott Lengyelországnak. A legsúlyosabb veszteség a hatmillió ember halála volt, akiket a harcokban, a földalatti ellenállásban vagy a koncentrációs táborokban gyilkoltak meg. A második világháborús német jóvátétel a konzervatív Jog és Igazságosság (PiS) vezette kormány idején vált a lengyel–német viszony egyik meghatározó témájává.
Az akkori kormány 576 ezer milliárd forintnak megfelelő zlotyra becsülte a károk mértékét.
A nemrég leköszönt jobboldali köztársasági elnök, Andrzej Duda is szorgalmazta a téma napirendre tűzését. Most pedig a globalista, uniópárti Donald Tusk vezette kabinet is napirenden tartja az ügyet. Vagyis a német jóvátétel kérdésében nemzeti konszenzus van Lengyelországban: Németországnak fizetnie kell!
Csakhogy Németország nem akar fizetni.
Az alapvető problémát az okozza, hogy a három nagyhatalom – az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a Szovjetunió – az 1945. februári jaltai konferencián megállapodott abban, hogy a háború utáni Németországot egységes egészként kell kezelni.
Ebből azonban semmi sem lett: a hidegháború beköszöntével a nyugati szövetségesek, akkor már Franciaországgal kiegészülve, megszervezték a Németországi Szövetségi Köztársaságot – a hivatalos név jelzi, hogy Németországnak csak egy részéről van szó –, és 1949-ben kikiáltották annak függetlenségét. Még ugyanebben az évben a Szovjetunió elősegítette a Német Demokratikus Köztársaság létrejöttét.
Németország kettészakadt, ami komoly problémát jelentett a Lengyelországnak járó kárpótlás tisztázásában.
Ki fizessen, és mennyit Varsónak?
A szövetségesek 1945-ben, a potsdami konferencián döntöttek arról, hogy Lengyelország a Szovjetunión keresztül kapja a Németországtól beszedett jóvátétel egy részét. Itt az „egy rész” kifejezés a kulcs, mert ezzel alapvetően csorbult Németország egységes kezelésének elve.
Lengyelország 1953-ig jelentős ipari berendezéseket, nyersanyagokat és vagyonrészeket kapott a keletnémet területekről, illetve 1949 után az NDK-tól. Németország nyugati részéről, vagyis az NSZK-ból azonban egyetlen márka sem érkezett.
Az ügy egyre feszültebbé vált, mígnem Moszkva 1953-ban rákényszerítette Varsót, hogy mondjon le a kártérítésről. A Kreml azért döntött így, mert ha az NSZK fizetett volna, akkor a Szovjetuniónak is ugyanezt kellett volna tennie. hiszen az NDK-ból juttatott javak aránya kevesebb volt annál, mint amennyi a lengyeleket megillette. A szovjetek nem akartak fizetni. Ezért kellett a lengyeleknek a kártérítés nagyobb részéről lemondaniuk.
Ma a németek az akkori varsói kormánynak a kártérítésről való lemondására, a lengyelek pedig annak erőszakos kikényszerítésére hivatkoznak.
A hidegháború befejeztével, 1990-ben a két német állam egyesült. Ez azonban egyáltalán nem könnyítette meg a kártérítés ügyét. A négy megszálló nagyhatalom – az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Franciaország és a Szovjetunió – valamint a két német állam lezárta a második világháborúból eredő területi és jogi vitákat. Berlin ezt úgy értelmezte, hogy a 4+2-es megállapodás a kártalanítás ügyére is kiterjed.
Nem segítette a lengyel álláspontot Mihail Gorbacsov kijelentése sem, aki a berlini aláírási ceremónián úgy fogalmazott: ez a dokumentum olyan, mintha békeszerződés lenne. Ez a kijelentés diplomáciai szempontból szerencsétlen volt, mert ettől kezdve a németek minden további kártérítési igényt erre hivatkozva ráznak le magukról, mint kutya a vizet.
Ráadásul Lengyelországgal kapcsolatban azt is felhozzák, hogy az EU-csatlakozás után Németország jelentős összegekkel támogatta keleti szomszédja integrációját.
Ez azonban – finoman szólva – nem fedi az igazság minden részletét.
Berlin volt a leghangosabb, amikor az EU a területalapú támogatásnak csak a 30 százalékát akarta az újonnan belépő tíz tagállamnak biztosítani. Ezt az arányt évente 10 százalékkal emelték.
Csakhogy a lengyelek ezt nem fogadták el. A kommunista múlttal rendelkező Leszek Miller kormányfő elszántan készült a 2002-es koppenhágai uniós csúcsra, ahol a csatlakozási dokumentumot kellett parafálni, vagyis azon később már nem lehetett változtatni.
Az időjárás azonban közbeszólt. A Balti-tenger fölött óriási vihar tombolt, a lengyel kormánygép pedig csak jókora késéssel tudott Varsóból elindulni. A felszállás előtt Miller telefonált a Visegrádi Csoport miniszterelnökeinek:
Ne írjatok alá semmit, jövünk!
A lengyel kormánygép még a Balti-tenger fölött a viharral küszködött, amikor az Európai Bizottság óriási nyomás alá helyezte a csatlakozni kívánó országok delegációit: vagy aláírják a kedvezőtlen feltételeket tartalmazó dokumentumot, vagy nem tárgyalnak tovább, és az est hátralévő részében már csak az ünnepélyes vacsorára jut idő.
A nagy késéssel megérkező Miller viszont kijelentette, hogy nem parafálja a csatlakozási szerződést. Kitört a pánik, a faliórát megállították, hogy ne csússzanak át a következő napra. Az eredmény nem maradt el: Lengyelország már a kezdetekkor 70 százalékos területalapú támogatást kapott.
Berlin így „segítette” Varsó uniós integrációját.
