Külföld
Így kényszerítette Ukrajnát a Nyugat a háború folytatására
Egy hónapot kellett várni ahhoz, hogy felrobbanjon az az időzített politikai bomba, amelyet Gerhard Schröder dobott be a köztudatban. Az egykori szociáldemokrata német kancellár nem kevesebbet állított a Berliner Zeitungnak adott interjújában, hogy az orosz–ukrán háborút lezárni szándékozó szerződésről már 2022 márciusában írásban rögzített megállapodás született a felek között. Vagyis néhány héttel azok után, hogy Oroszország támadást intézett Ukrajna ellen, készen volt az a kompromisszumokat tartalmazó dokumentum, amelyet Moszkva és Kijev is aláírt a háború befejezéséről. E szerint Ukrajna feladná NATO-ba való belépés tervét, amit Oroszország folyamatosan kritizált, eltörölnék az orosz nyelv tilalmát Ukrajnában, a főleg orosz anyanyelvű Donbasz Ukrajnánál maradna, de autonóm régióként, az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) és Németország garantálná a megállapodás végrehajtását, a Krím-félsziget problémájának megvitatását későbbre halasztották.
A török közvetítéssel létrejött isztambuli megállapodás aláírása ellenére mégsem hallgattak el a fegyverek. A Schröder-bombát azonban hetekig nem élesítették, minden érdekelt fél – Oroszország, Ukrajna, az Egyesült Államok, az EU, a NATO – mélyen hallgatott az ügyről. Végül is a kiváló orosz kapcsolatokkal rendelkező volt német politikus – éppen ezért vonták be a béketárgyalásokba, így autentikus forrásnak számít – szavait nem lehetett a szőnyeg alá söpörni.
Most már egymást érik a különböző magyarázatok és a kifogások, hogy miért nem lépett hatályba az isztambuli megállapodás. Ukrajna, a maga megszokott módján, természetesen az oroszokat tette felelőssé az első szakaszában a tűzszünetet megcélzó egyezség hatályba lépésének elmaradásáért. Utólag, a mostani magyarázkodás hevében, az ukránok állítják: delegációjuknak kevesebb, mint egy óra elég volt ahhoz, hogy felmérjék, hogy az oroszok csak úgy tesznek, mintha tárgyalni akarnának. Ezt a véleményüket arra alapozták, hogy szerintük a moszkvai delegáció tagjai „másodrendű figurák” voltak. Például Leonyid Szluckij, az orosz törvényhozás alsóháza külügyi bizottságának elnöke, akit Mihajlo Podoljak, az ukrán államfő tanácsadója adminisztratív feladatokat ellátó bürokratának nevezett.
Nem érdemes arról vitát nyitni, hogy egy parlamenti képviselő, egy bizottsági elnök miért politikus, és miért nem bürokrata. Koncentráljunk inkább arra, hogy ha az ukránok már az első órában úgy gondolták, hogy az oroszok csak látszattárgyalást akartak, akkor miről beszéltek velük az azt követő egy hónapban, mert a 2022. február végén kezdődött megbeszélések csak április elején szakadtak meg.
Egy másik kérdés is felmerül, amire Ukrajnának az orosz delegációval szembeni kifogásai miatt válaszolnia kellene. Ha az oroszok, csak látszattárgyalást akartak, ahogy ezt az ukránok most állítják, akkor március végén miért parafálták – amikor már a szerződés szövegén egyik fél sem akar a hivatalos aláírás előtt változtatni – a megállapodást? A kérdésre eddig nincs válasz.
Arra azonban van, hogy miért nem lett semmi az aláírt dokumentumból. Tavaly április elején Boris Johnson, az Egyesült Államok és a nyugati szövetségi rendszer megbízásából Kijevbe utazott, és találkozott Volodimir Zelenszkijjel. Az akkor még hivatalban lévő brit miniszterelnök azt tanácsolta az ukrán államfőnek, hogy hagyjanak fel az oroszokkal való további egyezkedéssel. „Ne írjanak alá semmit" – közölte Zelenszkijjel Johnson. Vagyis, a már parafált szöveget hivatalosan ne írják alá az ukránok, hogy az hatályba léphessen. Abban az időszakban Johnson többször is ellátogatott az ukrán fővárosba, és Zelenszkij számára világossá tette, hogy az ukrán elnök ellenkezése esetén a Nyugat nem ad több segítséget Ukrajnának.
Ez azt is jelentett, hogy leveszik az ország NATO-hoz való csatlakozásának témáját a napirendről, és az uniós tagfelvétel ötlete is a szemétkosárba kerül. Az ukrán elnöknek nem sok választása maradt, engedni kényszerült a zsarolásnak. Más lehetősége nemigen volt.
Zelenszkij igyekezett a szükségből erényt kovácsolni, mert a „nép szolgája” úgy akar bevonulni a történelemkönyvekbe, mint aki bevezette hazáját Európába és a nyugati szövetségi rendszerbe. Mindennek tükrében érthető, hogy az ukrán elnök miért követelt, nem egyszer agresszív módon, egyre több fegyvert és segélyt a nyugati hatalmaktól. Hiszen neki azt megígérték.
De miért akarta az Egyesült Államok és a Nyugat tovább folytatni a háborút? A cél az volt, hogy Oroszország nagyon meggyengüljön, globálisan semmiképpen ne jelenthessen konkurenciát Amerika és a nyugati világ számára legalább néhány évtizedig.
A másik amerikai szempont: Nyugat-Európa anyagi jólétének egyik záloga az olcsó orosz energiahordozók importja volt. A különböző Moszkva elleni szankciók – amelyeket éppen a háború miatt vezettek be ellene – és az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása ennek véget vetett, és utat engedett a méregdrága amerikai cseppfolyós gáznak. Az üzlet, az üzlet.
Moszkva is hallgatott a már megkötött orosz–ukrán szerződésről, mert ismét becsapva érezte magát. Mint ismeretes, 1989. december elején Máltán találkozott Mihail Gorbacsov szovjet államfő-pártfőtitkár és George Bush, az Egyesült Államok elnöke. Itt megállapodtak abban, hogy a Szovjetunió nem avatkozik bele a kelet-európai kommunista országok társadalmi átalakulásába, cserébe pedig az Egyesült Államok nem tolja keletre a NATO infrastruktúráját. Az egyezségről nem készült jegyzőkönyv, mindkét delegáció saját maga készített jegyzeteket. Ennyi.
Mint látjuk ebből a megállapodásból semmi nem lett, egész Kelet-Európa – néhány kivételt leszámítva – még a három volt balti szovjet tagköztársaság is, a NATO tagja lett. Az orosz–ukrán béketárgyalások kudarca miatt Moszkva megint úgy érezte, hogy a Nyugat becsapta, pedig most volt írásos megállapodás is, a szerződést, mint láttuk, a felek parafálták. Oroszország, az önérzetében ismét mélyen megsértett nukleáris nagyhatalom, nem akarta nyilvánosan beismerni kudarcát.
Hiába is tennénk fel azt a kérdést, hogy akkor most ki felel a több százezer halott ukrán és orosz katona életének az elvesztéséért, a polgári lakosság mindkét oldalon történt szenvedésért, a több millió ukrán menekült sorsáért, válasz biztos nem érkezne rá.
