Bogár László

Vélemény és vita

Jó oldal?

Az uralkodó történetírás számára is evidens, hogy ki volt a „jó”, és ki volt a „rossz”, és módfelett veszélyes útra téved az, aki akárcsak töprenkedő kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban

Sokféle nézőpontból tekintettünk rá már a kibontakozó harmadik világháborúra, de talán érdemes lenne ezt a globális konfliktust a Magyarország nevű lokalitás szemszögéből is megvizsgálni. Egy neves liberális „ikon” azt találta mondani, hogy amiképpen az első két világháborúban, úgy most a harmadikban is a rossz oldalon állunk. A maga szemszögéből biztosan igaza is van, de megállapítása módfelett inspiratív, hisz valóban el kellene gondolkodnunk azon, hogy ki és miképpen „mozgatta” azokat az „oldalakat”, amelyek az első két világháborúban összecsaptak egymással.

Az uralkodó történetírás számára is evidens, hogy ki volt a „jó”, és ki volt a „rossz”, és módfelett veszélyes útra téved az, aki akárcsak töprenkedő kérdéseket tesz fel ezzel kapcsolatban. Ám ha vállaljuk ezt a veszélyt, elég érdekes következtetésekre juthatunk.

Az első és legfontosabb kérdés, hogy vajon milyen kritériumok alapján lehet eldönteni, hogy mi a „jó” oldal? Az evidens válasz az, hogy ezt a világot irányító, „nem létező” erő nagyjából úgy szokta eldönteni, mint Talleyrand, aki amikor az inasa riadtan kérdezte, hogy az éppen kirobbanó utcai zavargásokban kik fognak győzni, azt válaszolta laza nyugalommal, hogy a mieink. De uram, kik azok a mieink? Hát akik győzni fognak, jött Talleyrand, a nagy túlélő válasza. És persze idézhetnék Churchillt is, aki szerint nincsenek barátok vagy ellenségek, csak érdekek. Egy háborúban eleve nem lehet jó oldal, mert a világháborúkat minden esetben ez a „nem létező” provokálja ki, így egy liberális közbeszélő számára az a „jó” oldal, akit a „nem létező” jó oldalnak nevez ki.

Az első világháború fedőnevű projektjének fő célja a Német Birodalom (ez volt a „Második” Német Birodalom, amely nem használt sorszámnevet) romba döntése volt, és akkor már egy füst alatt a maradék három birodalmat is felszámolta, vagyis az Osztrák–Magyar Monarchiát, a cári Oroszországot és az Oszmán Birodalmat. A Német Birodalom egyszerűen rivális volt az akkor már „kinevezett”, új birodalom Amerika számára, ezért ítélte halálra a „nem létező”, a másik három birodalmat pedig „emészthetővé” kívánta tenni a globális tőkestruktúrák számára, és ezt leggyorsabban és persze legbrutálisabban a meglévő uralmi struktúrák szétroncsolásával vélte elérhetőnek. A cár és a német császár levelezéséből egyértelműen kiderül, hogy mindketten tudatában voltak annak, hogy szánalmas kis bábfigurák a „nem létező” világerő kezében, és hogy mindkettőjüket és birodalmukat már halálra ítélték, ami az orosz cár esetében fizikailag is megtörtént.

Tisza István hiába mondta ki a lényeget, hogy Magyarország e háborúban semmit nem nyerhet, de mindent elveszíthet, mert mind Magyarország, mind az ő személyes sorsa azt bizonyítja, hogy e „nem létező” nemigen ad esélyt arra, hogy bárki bármilyen erkölcsi értékek alapján mérlegelni merészelje a „jó” és „rossz” történelmi lételméleti összefüggéseit.

Miután a németséget történelme legpusztítóbb sötét gödrébe lökte, cinikusan röhögve az első világháború fedőnevű projektje után ez a bizonyos „nem létező” azonnal hozzá is látott egy, még az elsőnél is végzetesebb csapda létrehozásához. Kitalálta, felépítette és megfinanszírozta a most már sorszámnévvel is ellátott „harmadik birodalmat”, és először (München 1938) szövetséget kötött vele, hogy az akkor Szovjetunió fedőnéven (szintén általa) futtatott Oroszország ellen vezesse. Majd amikor ez már elég sikeresnek látszott, a Szovjetunióval kötött szövetséget az általa felépített és finanszírozott Harmadik Birodalom megsemmisítésére. És végül a valójában már „harmadik világháborúként” üzemeltetett „hidegháború” után a most már végleg „kasztrált”, engedelmes és elhülyített németséggel kötött újra egyezséget Oroszország ellen.

Ám ez a végtelen történet nemcsak, hogy nem ért véget 1990-ben a Szovjetunió és a szintén általa kitalált „szocializmus” nevű politikai kapitalizmus bedöntésével, hanem akkor kezdődött csak el igazán. Miután az így szabad prédaként kifosztható kelet- és közép-európai országokat, benne magát Oroszországot is „megrendszerváltotta”, elkezdte ugyanannak a végzetes csapdának a felépítését, amellyel már a németséget is sikeresen „kasztrálta”, de most már Oroszország ellen.

Miután kiszámítható volt, hogy a jelcini korszak szabadrablása ugyanolyan immunreakciókat fog kiváltani az oroszságból is, mint a húszas–harmincas évek németségéből, így hagyta, hogy a Putyin elnök nevéhez fűződő berendezkedés megerősödjön, majd egyre durvább provokációk sorozatával rávette ugyanarra a végzetes lépésre, amelyre a németséget 1941-ben. Hogy belekezdjen egy olyan háborúba, amelyet éppen azért provokált ki a „nem létező”, hogy most már „legitim” módon szabad kezet kapjon a németség után az oroszság végleges felszámolásához is. Horrorparódiaként ehhez egy olyan, sohasem volt és pláne most már sohasem lesz „országot” (Ukrajnát) használta fel csaliként, amelynek uralmi struktúrájában a Babij Jar poklában bestiálisan legyilkolt zsidók és az őket legyilkolók intim liezonja cinikusan röhögve hajtja végre saját népét is legyilkolva most már a „nem létező” legújabb projektjét.

Ögyes, mondhatnánk erre, és a neves liberális ikonnak is csak azt javasolhatnánk, hogy ha mindezt végiggondolja, akkor egyúttal dolgozzon már ki egy egzakt kritériumrendszert annak tisztázására, hogy ebben a „csinált” mocsoktengerben vajon ki volna a „jó” oldal. Kíváncsian várom válaszát, és javasolt irodalomként esetleg Örkény István Pisti a vérzivatarban című, utolsó abszurd drámáját ajánlanám.

A szerző közgazdász