Zaklatás (1.)

Már a mottója is megvan: „Kellene már egy kis haccáré, haccacáré!”

Hát az megvan, kedves liberális, belvárosi, a Nagymező utca és a Nagykörút légterébe beszorult fél- és egészen művész felebarátaim. A haccacáré. Csak az a baj, hogy szokás szerint esmét túllőttetek a célon, megint megbukott az intellektuális fölényetekről magatok által magatokról alkotott rögeszme. Ismét sikerült egy olyan szellemi-morális remekművet előállítanotok, melyben a káposzta is elfogy, de a kecske is éhen döglik.

Mielőtt tovább mennénk – mivel pontosan tudom, hogy az érintettek nem győzik majd félremagyarázni a gondolataimat, a szokásos honi liberális-intoleráns módon –, feltétlenül szükségesnek tartom leszögezni: Marton László és Kerényi Miklós Gábor immáron döntően bebizonyosodott és általuk is beismert alávalóságait mélyen elítélem, vesszenek a gaz despoták!

És miután ezt jegyzőkönyvbe vettük, következzék az érem másik oldala, szedjük már össze kedves liberális, farizeus, politikával bőven átitatott honfitársaim és honfitársnőim, hogy mit barkácsoltatok össze nagy lelkesedésetekben, és merre visz az út ebből az általatok felkavart mocsárból? Mint általában mindig, az ördög ezúttal is a részletekben búvik meg, és a kép apró mozaik­kockákból áll össze.

Az első darabka legyen az időzítés. Miért pont most, miért évtizedek távlatából, jórészt jogilag bizonyíthatatlan módon? Jó, jó, persze Hollywoodból indult a történet, de azért ne mondjátok, hogy annyira Amerika-függőségben léteztek, hogy még a kútba is beugranátok, ha ott ezt teszik! Őrült beszéd volt ez, „de volt benne rendszer”, ahogy Shakes­peare írta, aki azért nem éppen operettrendezőként vált ismertté.

De hogy az első képkockát megértsük, szükség van a másodikra is. Miért éppen ők? Az elsőként „levadászott” Marton László 2003-ban kapta meg a Kossuth-díjat, Kerényi Miklós Gábor 2008-ban – vagyis mindketten bőséggel a vitathatatlan és mindent elsöprő balliberális kulturális és médiadiktatúra idején! Lehet legyingetni, kedves belvárosi balliberális felebarátaim, de a tények makacs dolgok, tessenek megnézni az akkor regnáló színházvezetők névsorát és az akkori bal–jobb médiaarányokat! Sikerült? Nos, akkor ezt a vitát le is zárhatjuk. S ennél a pontnál vetődik föl a kérdés: miért nem akkor? Hol volt akkoriban a réveteg tekintetű, jelenleg éppen mindenhol nyilatkozó Sárosdi Lilla, hol volt a mostanság az igazság lángpallosát lobogtató, egykori operettrendező Kalmár Péter? És hol a napjainkban minden bokorból előtűnő segédszínésznők, epizodisták, szinkronszínésznők, eleddig a nagyközönség elsöprő többsége által nem ismert, e hetekben azonban a Facebookot és minden számukra elérhető fórumot könnyes-bús önvallomásokkal elárasztó további „sárosdilillák”?! Pedig az lett volna ám a nagy dramaturgiai pillanat – ezt egy kezdő színházi segédrendezőnek is tudnia kell! A gaz erőszaktevőt letaszítani a trónról, mielőtt megkapja Magyarország legnagyobb művészeti kitüntetését, amire amúgy erkölcsileg méltatlan. Az lett volna ám a nagy katarzis!

Jómagam színikritikák írásával is foglalatoskodom, még az akkori főiskolára is jártam (noha nem fejeztem be), ennek ellenére mindig kellő távolságot tartottam a belterjes-intrikus teátrumi világtól – mégis tudtam. Marton sajátos szexuális szokásairól ráadásul egy hozzám nagyon közel álló embertől, „Keró”-éról pedig gyakorlatilag mindenkitől, aki egy kicsit is otthon van a pesti művészvilágban. Mindkettőjükről jó tíz éve, vagy még régebben. Ennek ellenére a „pesti boulevard” néma csendben tűrte, hogy előbb Medgyessy, majd Gyurcsány megkoronázza életművüket. Ez véletlen lenne? Aligha. Ebben a történetben túl sok a mocsok és a véletlen.

És akkor tegyük föl ennek a rút képnek az utolsó puzzle-kockáit. Előre mondom, hogy a balliberális, „Kápolnásnyékig világhírű” társulat ettől fog a leghangosabban sikítani, lesz itt konteózás dögivel – miképpen mindig a rendszerváltás óta, amikor a „2×2 józanságával” szembesítették őket. Miben is hasonlít Marton és „Kero” életpályája? Első ránézésre szinte semmiben, más műfaj, más karrier, még a visszataszító cselekedeteik módszertana is különböző. Egy a hasonlóság: mindketten jórészt az életüket a színházért áldozták, és nem vettek részt semmiféle politikai lázadásban, nem voltak mellékállású tüntetők, nem lettek népszónokok, petíció-aláírók, nem nyilatkoztak hetente minden konzervatív kormány ellen, nem csináltak a színházból politikai performance-t, mint mondjuk… Meddig soroljam a névsort?

Mindketten úgy voltak egy elvben szabadelvű társaság tagjai, hogy közben velejéig a klasszikus, ha úgy tetszik: konzervatív, tradicionális művészi értékeket képviselték. Mindenfajta politikai „hacacáré” nélkül. Ennek szellemében lettek Kossuth-díjasok, és emiatt lett Marton a Magyar Művészeti Akadémia tagja (ahonnan, a történtek ismeretében – nagyon helyesen – már eltávolították), és ezért nem vett részt Kerényi Miklós Gábor a nemzeti kultúra-felfogás elleni sok éve tartó gúny- és gyűlöletkampányban. Szörnyű és morálisan vállalhatatlan, amit a magánszférában tettek – de szakmájukban komoly értéket teremtettek és nem lettek néhány tucat önhitt értelmiségi politikai bohócai. Tényleg mindent megteszek, hogy a sivalkodni vágyók kellően kisivalkodhassák magukat, de hibátlannak érzem a párhuzamot: ez az a helyzet, hogy Adyt sem azért szeretjük, mert vérbajban halt meg…

Így lettek ők a „kiválasztottak”, a magyar művészeti élet sok-sok szereposztó díványának tulajdonosai közül azok, akiket el kellett söpörni.

Nem hisznek nekem? Akkor nézzék meg, hogy Marton kapcsán hányszor került elő a „független” orgánumokban az MMA-tagság, de még ennél is jellemzőbb, amit Kerényi fiának (!) írt levelében Kalmár Péter összehozott! „Apád zsidó (ahogy én is) és köztudottan biszexuális (ahogy én nem)… Arról persze a magyar ugar, a hagyma-, pálinka- és szájszagú hazug erkölcsök, és a mindezeknél is álszentebb feudális kurzus tehet, hogy a XXI. századi Európában itt még mindig félni szoktak néven nevezni a dolgokat.”

Most nyeljünk egyet, küzdjük le az érthető émelygést, próbáljuk összerakni az eddig felsorolt darabkákat – és aludjunk rá egyet!

Folytatjuk