Zaklatás (2.)

Ott hagytuk abba, hogy Kalmár Péter – Kerényi Miklós Gábor nagy leleplezője – elengedhetetlenül szükségesnek érezte, hogy a visszataszító színházi szexuális zaklatások örvén a zsidó származást citálta elő nyílt levelében, és még véletlenül sem hagyta ki a szerinte „hagyma-, pálinka- és szájszagú” Magyarországot. Ami nyilván primer primitívség, de ami még fontosabb, látszólag és józan ésszel a világon semmi köze a magyar művészvilágot felkavaró és lassan elemésztő botránycunamihoz. „Cui prodest?” idézhetjük Senecát, vagyis kinek az érdeke, hogy egyik pillanatról a másikra, mirnix dirnix tele legyen az összes mértékadó lap és rózsaszín női portál leleplezésekkel, önvallomásokkal, évtizedes távlatú emlékekkel, sejtetésekkel, lemoshatatlan sárfoltokkal?

Kalmár Péter sok évvel ezelőtt két héttel a premier előtt hagyta ott az Operettszínházat, a rendezői pályán azóta sem mutatkozott érdemben. Elmondása szerint azért, mert nem tűrte Kerényi basáskodását. Ráadásul a feleségét szülés után állítólag megalázó módon távolították el a színházból. Kívülállóként nincs jogom megkérdőjelezni döntése jogosságát. De ahhoz van, hogy ezen történések alapján bátran fölvessem a teátrumok világára örökkön jellemző szakmai féltékenység és sértettség faktorát. Pláne annak fényében, hogy itt ismét sok évvel ezelőtti történésekről van szó, fűszerezve a jelen „hagymaszagával”. Olybá tűnik, 2003-ban, 2008-ban még elfogadható volt az erőszak, a megaláztatás, a terror – most, fél évvel a választások előtt, sokan varázsütésre megvilágosultak a belvárosi művészvilágban.

Elsőként ugyebár Sárosdi Lilla, Schilling Árpád rendező felesége, a Krétakör színművésznője, aki a lavinát elindította Marton Lászlóval kapcsolatban. Szinte félve merem leírni – vessetek a mókusok elé! – a Krétakör egy Soros György által támogatott szubkulturális színkör. Sárosdit eleddig csak a legszűkebb közönség ismerte. Schilling pedig a létező legszélsőségesebb gyűlölködő színházi közszereplő, akivel érdemi vitát nem lehet folytatni. Aki sok év óta az Orbán-kormány elleni alpári ökölrázásaiban éli ki különös ösztöneit.

Természetesen a hirtelen, csoportos megigazulások komplex motivációs bázisát nyilván soha nem tudhatjuk meg pontosan, annál is inkább, mivel mindig ott áll majd a „gyalázatos abúzus” fekete felkiáltójele, ami minden egyéb hátsó szándékot felülírhat.

Csak éppen ez a történet is olyan, akár a hegy tetejéről elinduló aprócska hólabda, amely a völgybe érve lavinaként mindent elsöpör, ami az útjába kerül – ez az, amivel vélhetőleg nem számoltak az ilyen-olyan indíttatású érintettek. Az „MMA-s” Martont és a szintén a liberális-művészeti-politikai kánonban nem részt vevő Kerényit sikerült lenullázni – sokadszorra mondom, tetteik alapján jogosan. De a hólabda nem állt meg, mert az nem szokott. Az elmúlt napokban célkeresztbe került a Vígszínház igazgatónője, Eszenyi Enikő is, aki a botrány kirobbanásakor egészen bárgyú és farizeus nyilatkozatokkal próbálta elhitetni a világgal, hogy ő semmit sem sejtett. Talán sokan emlékeznek még rá, hogy néhány esztendeje, amikor fölmerült, hogy esetleg Balázs Péter kerülne a helyére, az egész liberális művészvilág őrjöngött, a váltásból végül nem is lett semmi.

És hogy műfajt váltsunk: a legfrissebb botrányban a nagy liberális ikon, az orgonaművész Varnus Xavér az érintett. Őt egy rádióműsorban nem kevesebbel, mint kiskorú megrontásával vádolta meg egykori érintett művésztársa. Természetesen Varnus esetében nincsenek (egyelőre) konkrét bizonyítékok. Hogy is lehetnének, hiszen „természetesen” itt is húsz évvel ezelőtti történetről van szó. Talán csak annyit érdemes megfigyelni, hogy Eszenyi és Varnus ügyét igen hamar rövidre zárta a „független” média, nem oknyomoztak, nem keresték a „magukat megnevezni nem kívánó” tanúkat. Hát nem érdekes?

Mondhatják erre sokan: mindegy, de így legalább néhány bűnös meglakolt és így tisztul a kép. Szerintem egy frászt! Az előbb már részletesen vázolt megannyi „furcsaság”, alig leplezett szakmai és politikai „különösség” mindenre jó, csak megtisztulásra nem. Sőt! Még az első részben említettem, hogy a botrány kirobbanása óta a közösségi hálón egymást érték a nagy önvallomások, lassan már szinte sikké kezd válni, hogy valaki valamikor érintett volt, vagy legalább ismert egy érintettet. Hol lesz ennek a vége?

Andy Warhol klasszikus mondása szerint a jövőben mindenki híres lesz tizenöt percre. Ahhoz pedig még csak színház közelinek sem kell lennie valakinek, hogy tudja: a sértett, sikertelen, önmaga szerint meg nem értett művésznél nincs szörnyűbb emberfajta. Ki tudja megjósolni, hogy vajon hányan lesznek közülük olyanok, akik egy évtizedekkel ezelőtt meg nem kapott szerepért így állnak bosszút? Elvégre egy simogatást sokféleképpen lehet értelmezni, minden az idő távlatába vész és igazából bizonyítani nem kell és nem is lehet semmit.

Tenni persze mindenképpen kellett volna valamit. Talán szigorú belső vizsgálatokat kierőszakolni, megdönthetetlen bizonyítékokat szerezni, házon belül összefogni – nem az én tisztem ebben tanácsot adni. Egy bizonyos: amit Sárosdi Lilláék, Kalmár Péter és a többiek tettek, az nem old meg semmit, ráadásul átüt rajta a politikai „szájszag” – hogy a jeles szerzőt idézzem.

Miközben az átlagnéző lassan már ott fog tartani, hogy egy Rómeó és Júlia előadáson azt figyeli, hogy Rómeó keze nem csúszik-e Júlia keblére, ki a rendező és vajon mi lehet ennek a hátterében? Márpedig ez az igazi, katarzison alapuló (tehát nem a Schilling-féle alternatív, ahol Sárosdi művésznő a nyílt színen sok mindent bevállal) színház misztériumának halála.

„Coming out” cirkusz, hacacáré – de ez még véletlenül sem gondűző operett lesz.