Domonkos László

Vélemény és vita

Winston választ

Megjósolom: rövidesen robbanásszerű hirtelenséggel fog tudatosulni széles e hazában, hogy lám (íme), alig két hónap van már csupán az április 8-ai választásokig, és hát… nosza. Sőt: NOSZA

Ez a nosza – kis- vagy nagybetűvel, tulajdonképpen mindegy – persze, hogy a lavinaként ránk zúduló kampányt jelenti, amiről már előre elmondják, milyen durva lesz (milyen legyen? Magyarországon pláne), és hogy indul és zajlik, mi több, burjánzik és elfajul és az esélyek és…

Attól tartok, itt kell megállni, és valami egészen másnak eszünkbe jutni. A végleges és végérvényes kiábrándulás, fásult unalom vagy béna, legyintő közöny helyett. Nekem, bevallom, egy nemrégiben játszani kezdett angol film jut eszembe. A huszadik század egyik jelentős politikusáról szól, akiről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmas, szürke figura, jellegtelen és érdektelen személyiség lett volna. Mert Sir Winston Leonard Spencer Churchill, a Legsötétebb óra hőse, a kilencvenegy évet megért brit miniszterelnök, akit lehet – talán félig-meddig joggal – cinikus és (magyar szempontból kimondottan és különösen) önző, kártékonyan korlátolt és érzéketlen embernek nevezni: kétségkívül rendkívüli elméjű, roppant eredeti, szellemes, kiemelkedő képességű és a maga nemében zseniális taktikai-lélektani-politikai érzékkel rendelkező, valódi államférfi volt. Akit a film a legújabbkori brit történelem kétségkívül legdrámaibb időszakában, 1940 májusában meglehetős hitelességgel, plasztikusan, igen hatásosan ábrázol. Ez a Winston azonban most, a 2018-as tavaszi magyar választások előtt oly félelmetesen kevés idővel, váratlan huszárvágással egyszerűen lesétál a mozivászonról, és beóvakodik a magyar univerzumba, akárcsak kilencszáznegyven vészjósló Londonjában az egyszerű angol nép közé a District Line-on a metróba.

Winston konstatálja a hasonlóan egyszerű magyar emberek körében hallható megjegyzéseket, hogy „az a mocskos Orbán”, és a harmadik hasonló megnyilvánulás indoklása után jellegzetesen gunyoros somolygásával kijelenti: „Most már látom, ha esik az eső, arról is az a Mr. Orbán tehet”. Majd karakán és vérbeli ánglius módon megállapítja, „meglehet, sok stadion épült, de attól tartok, I’m afraid, ez az ország alig néhány év, in a couple of years, alatt meglehetősen fejlődött”. Churchill, miként kései utódának külügyére, bizonyos Boris Johnson A Churchill-tényező című kitűnő könyvében jelezte, most is könyörtelenül szembenéz a valósággal. Nemcsak azzal van tisztában, hogy „nem egyezkedhetsz egy tigrissel, ha a szájában a fejed”, hanem gyengéd jó tanácsként hozzáfűzi: ha viszont még nincs a szájában a fejed, tégy meg mindent azért, nehogy oda kerüljön – légyen szó akár arról a Mr. Sorosról, akár a migrant people-ről… and so on, tette hozzá nyersen, majd rágyújtott a következő szivarra, és keresgélni kezdte a poharát. És miután a whisky helyett megkóstolta a kisújszállási szilvát, elégedetten visszafordult, és csak ennyit mondott: „Maguknak nem kell magyaráznom, amit az alsóházban mondtam, azok a nemzetek, amelyek harcolnak, ha el is buknak, feltámadhatnak, de amelyek feladják, azoknak örökre végük. Maguk tudják ezt. Hát alkalmazzák, most is, do it, please, és nem lesz semmi gond. Budapest olyan, mint London: férfi, akit igazából sohasem aláztak meg. Férfi, aki csak szívja a pipáját, issza a söreit vagy a feleseit. És közben a doromboló macskák fejét simogatja.”

Aztán megfordult, és ment vissza, a vászonra.