Wajda, Sára és…

Úgy adódott, hogy a közelmúltban elhunyt nagy lengyel rendezőnek néztem utána – nemsokára főszereplője lesz kedves folyóiratunk, a Hitel estjének – , és persze hogy eszembe jutott megrázó nagy búcsúalkotása, a Katyń is. Ám utána (már csak ilyenek vagyunk) óhatatlanul, szinte reflex-szerűen hazai vizekre hajózott asszociációs őrnaszádom: egy szakállas, alacsony emberre – a legújabb kori magyar filmművészet óriására – gondoltam. Akinek Sára Sándor a neve. És akit nem azért emlegetek szeretettel és megbecsüléssel, mert jó néhány évig főnököm volt a Duna Televízióban (már előzőleg is ismertem, film­jeit pláne) – hanem mert Wajda kapcsán az ember kénytelen elborongani azon: vannak nagy, tiszta, kerek egész, gyönyörűen lezárt életművek. Ilyen például Déry Tiboré, Szolzsenyiciné, Wajdáé vagy éppen Sára Sándor örök-egy barátjáé, alkotó- és harcostársáé: Csoóri Sándoré. Ám a hála Istennek még köztünk levő Sáráé nem. Minél tovább néztem, kutattam, újra meg újra belemerültem Wajdába, annál jobban éreztem.

A közelmúltban, alig néhány hete (szűk baráti körben!) mondta ki Sára Sándor: vagy tizenöt éve nem készít – nem készíthetett – filmet. Nem kapott rá pénzt. Sem ekkor, sem akkor. Semmikor. Semennyit. Senkitől, sehonnan sem. Tessék megnézni Wajda Katyńjának stáblistáját (szaknyelven: „eleje főcím, vége főcím” stb.): a lengyel állami televíziótól – első helyen! – kezdve a szó legszorosabb értelmében aki él és mozog, minden és mindenki benne volt a gyártásban. Úgy is fogalmazhatnék: minden valamire való hivatalos, állami intézmény, szerv (is) maximálisan részt vett ennek a meglehetősen költséges, nagy műnek anyagi támogatásában. (Mely támogatás – mivel igen-igen sok volt a segítő kéz – így természetesen nem is tűnhetett „olyan” horribilisnek. Pedig az volt.)

Az – Lengyelország. A baráti, az ezer éve testvéri. Mégsem tanulunk tőlük.

Itthon Sára Sándor nem kap pénzt. Neki nincs. Az ő Katyńjára nincs.

A hollywoodiasított Kincsemre – meg sok más egyébre – van.

Wajdáról egyebek között azt mondták-írták, a Hamu és gyémánt és a Menyegző filmen át szükségszerűen
kellett eljutnia Katyńig, ahol Sztálin pribékjei édesapját meggyilkolták, ugyanúgy, ahogyan 1965 óta Magyarországon élő kedves barátom, Konrad Sutarski apját. Sutarski éppenséggel főleg elmondhatná – tudom: szívesen el is mondaná – , mennyire indokolt ez a lehangoló és felháborító, szükségszerű összehasonlítás Wajda és Sára között. Merthogy a tény tény marad: Sára Sándor hatalmas életművét nem hagyták, nem hagyják megkoronázni az ő „magyar Katyńjával”.

(És bizony volna, eddig is bőven lett volna mivel, már ami a közelmúlt magyar históriájából megfilmesítendő témákat illeti.) A magyar–lengyel (lengyel–magyar) Konrad, sok magyarral és lengyellel egyetemben – és néhány mai Illetékes Elvtárssal ellentétben – Wajda jó ismeretében pontosan tudja, kicsoda és mit ér Sára Sándor. E sorok írója pedig, aki ugyan egykoron vagy tizenöt évig filmkritikus is volt, itt és most csak annyit tehet hozzá mindehhez: sok minden van, amire méltán büszkék lehetünk 2010 óta – hát ez nem az. Sőt. A szégyennek neve van, legalábbis kellene hogy legyen: lelkiismeret.