Péntek Orsolya

Vélemény és vita

Víz

Lókötő az eső szagára ébredt.

Ébredhetett volna a hűvösére vagy a hangjára vagy arra a sajátos, szürke derengésre, amelyben vizesen fénylik minden, de azon a májusi reggelen az eső illata volt az, amely bekúszott a fejére halmozott párnák alá.

– La pioggia che va – sóhajtotta félálomban, és eszébe jutott Caterina Caselli, akinek a lemezét megtalálta gyerekkorában a könyvek mögé csúszva.

– A pioggia az eső, ugye? – kérdezte hatévesen az anyját, amikor feltették az öreg lemezt.
– Honnan tudod? – kérdezett vissza az anyja, fel sem nézve a könyvből. Izgalmas lehetett.
– Tudom. Hallom, hogy az – mondta Lókötő akkor, és az esőnek egyszerre olasz neve is lett. Horvát már volt neki, nagyanya, ha kinézett, azt morogta olyankor, ha esett, hogy „pada kisa”, így hat évig egyszerre esett az eső magyarul és horvátul, aztán akkor, azon a délutánon végre olaszul is esni kezdett, és onnantól minden májusban három nyelven esett, főleg félálomban, amikor a múlt, a jelen és a jövő összeér egyetlen pontban, amelyben eltűnik az idő.

– Kimész? – kérdezte a nagyanyja mosolyogva, a kezében a gumicsizmával, és Lókötő állt kócosan, az álomtól szédelegve az ablakban. Igazi felhőszakadás volt, olyan, amilyen csak Pécsett tud lenni reggel kilenc körül. Az utcában magasan hömpölygött a víz, és Lókötő átintegetett a szemben lakó sváboknak a függöny mögé. Nagyanya azt mesélte, hogy régen egy-egy kiadós zuhé lepucolta a magasabban lévő utcák udvarait, és ők olyankor órákig nézték, mit visz a víz: széklábat, bilit, száradni kiakasztott és otthagyott ruhát, deszkát, dézsát, amit talált.

– Ki – mondta Lókötő végre, és hirtelen felébredt, aztán csizma nélkül, mezítláb kirohant a kertbe, és onnan az utcára. Majdnem a térdéig ért a víz. Langyos volt és lágy, mint a tenger Dubrovniknál. Végigfolyt a haján, az arcán, a vállán, aztán, ahogy elcsúszott egy kövön, beleterült. Benne is maradt egy ideig, hagyta, hogy arrébb vigye a víz. Nevetni kezdett, majd felállt. Állt az esőben, térdig a vízben, és elesett megint.
Nagyanya az ablakból figyelte. Aztán mondta el, hogy ezerkilencszázharmincötben egyszer ő is szeretett volna kimenni az esőben megfürdeni.

– És miért nem mentél ki? – kérdezte Lókötő egy kanál lekvárral a szájában, ami miatt mindez úgy hangzott: „éf miéh nem mentéh ki?” Nagyanya fürdőlepedőbe csomagolta, pedig sáros volt a talpa.
– Más idők voltak – válaszolta nagyanya, és Lókötő végigbámult a narancssárga-fehér terítő mintáin. Hirtelen úgy tűnt, hogy egyik idő se volt jó errefelé.

– Nem volt szabad? – kérdezte végül, és oldalra kapta a fejét. Ahogy kisütött a barackszínű nap, felragyogott a veranda elé ültetett fa ágain az összes vízcsepp. Szép volt. Nagyon szép.

– Mást sem volt szabad – válaszolta a nagyanyja valamelyik nyelven, ami eszébe jutott, és Lókötő eldöntötte, szeretné, hogy mire felnő, visszavonhatatlanul szabad legyen az esőben fürdenie mindenkinek, aki akar.

Arra riadt fel, hogy az ablakot becsapja a szél. Villám cikkant a Duna felett, messze. Bevilágította az egész eget. Szép volt.

Vajon van-e esőfolyó valahol Pesten? – jutott eszébe, míg feltépte az ablakot, de lent a fák között unalmasan ázott a fű, se folyó, se patak, se utca nem volt sehol, csak egy kopott parkszerűség. Legalább az.

Kitartotta a fejét egy kicsit az ablakon, aztán a karját is. Hidegnek tűnt minden egyes csepp, aztán forrónak. Eszébe jutott a tenger Dubrovniknál. Aztán Pécs. Aztán az eső neve mindenféle nyelven és nagyanya arca, ahogy az ablakban állt ezerkilencszáznyolcvannyolc kora nyarán.

Akkor lépett ki a teraszra. Hagyta, hogy végigfolyjon a víz az arcán, a nyakán és a karjain. Addigra langyos volt már és lágy. Mielőtt bement, átintett a szemközti függönynek.

– Es regnet – mondta csak úgy magának.