Világfiak, honfiak és a jólét

Pontosabban csak járhatott volna azon politikai vezetők részére, akik – már csak a tanulságok okán is – az 1929–33-as válság „tapasztalatait” nem tették magukévá. A kettőben ugyanis közös, hogy miközben az események a társadalmakra pusztítóan hatottak, egyes nagy vagyonok további irdatlan növekedésével is jártak. Nehezen kerülhető meg a kérdés: akkor a haszonélvezők tevőleges szerepet játszottak-e a válságok keltésében?

Védettségünk a válságok ellen, úgy tűnik, ma sincs, különösen azóta, hogy a gazdasági tér nyitott, az áruk, szolgáltatások és a tőke szabadon mozoghat, az országhatárok és jórészt a szabályok sem képeznek akadályt. A munkavállalók viszont csak erős korlátok között tudnak élni elméleti szabadságukkal, mert vannak kötöttségeik, mint család, lakhatás, az eltérő nyelvek stb. A jólét alapja alapvetően továbbra is a rendelkezésre álló jövedelem, amit a gazdaságnak kell kitermelnie és a polgárok között szétteríteni munkabérként, profitként, osztalékként vagy szociális juttatásként. Kulcskérdés tehát a gazdaság jövedelemtermelő képessége és a jövedelem felhasználása.

A válság kitörése után eltelt majdnem egy évtized kitűnő alkalmat kínál arra, hogy áttekintsük az unió egyes tagállamainak „válságkezelő” gyakorlatát, annak eredményességét a népjólét növelése szempontjából. Vannak országok, amelyek kevesebbet teljesítenek ma, mint teljesítettek 2008-ban. Görögország gazdasága 2016-ban 29,5 százalékkal teljesített kevesebbet, mint 2008-ban. Olaszországban 7,1, Portugáliában 8,3 százalékkal csökkent a GDP. A másik csoportba azok az országok tartoznak, amelyek ugyanebből a válságból, a nyitott gazdasági térből sokkal jobban profitáltak. A gazdasági növekedés Lengyelországban 28,6, Szlovákiában 20,9, Bulgáriában 14,8, a Cseh Köztársaságban pedig 10,5 százalékkal nőtt. Hazánk évekig tartó reményvesztett bukdácsolás után végül 6,3 százalékos növekedést ért el 2016-ra. Talán nem véletlen, hogy a gazdasági növekedés és az államadósságok között fordított arányosság volt megfigyelhető. Az eladósodottak annak arányában maradtak ki a jólétet biztosító növekedésből, és szegényedtek, amilyen mértékben nőtt az államadósságuk. A listát Görögország vezeti (181 százalék), majd Olaszország (132 százalék) és Portugália (126 százalék) következik. A jólétnövelő gazdasági növekedést elérők államadóssága egyetemlegesen ötven százalék alatti. Hazánknak hetvenöt százalékos volt a GDP-arányos államadósság 2016-ban.

Az uniós tagországok gyakorlatán kiválóan szemléltethető, hogy a jóléti esélyt a tagországoktól az államadósságok veszik el. Nem a termelő, hanem a pénztőke fosztja meg őket a gyarapodástól. Rengeteg a bizonyíték arra, hogy az államadósságot úgy csinálják, s nem arról van szó, hogy a felvett hiteleket az államok és főként a polgárai elfogyasztják, noha komoly erők mozognak még ma is, hogy ezt a valótlanságot bizonygassák. Hazánk esetében az 1989-re felhalmozott húszmilliárd dolláros államadósság kevesebb mint tíz százalékára lehet ráhúzni, hogy többet fogyasztottunk, mint amennyit megtermeltünk, a többi kamathalmozás és árfolyamveszteség volt.

Görögország esetén az adósságcsinálás műhelytitkaiból ennél is több vált nyilvánvalóvá, tekinthetik ezt az adóssággyártó „mesterek” üzemi balesetnek is. Amikor a magát balolda-linak hirdető Sziriza hatalomra jutott, fennen hirdette, hogy nem lesz hajlandó eleget tenni az adósságok fizetésének és esetleg az euróövezetből is kiszáll. Ha ez így történt volna, a görög államadósság eurókötvényekben levő értéke a névérték töredékére esett volna és esett is hetekig. Az adóssággyártásba be nem avatottak (a kisbefektető többség) siettek is bármi áron eladni a papírokat, hogy valami még megtérüljön a befektetésükből. Pár hét múlva a helyzet megfordult, és az adósságokat Görögország azóta is fizeti, a kötvények visszatértek a névértékhez – a hozam pedig gigantikus, de csak a bennfenteseknek.

Egyértelmű, hogy ez nem mehetett másként, mint a görög kormány aktív közreműködésével. A közreműködő helyi elit minden esetben meg is kapja a „közreműködésért” járó elismerést, az adósságcsinálásnak ellenállók pedig a bírálatot.

A nemzetközileg elismertek között a sor elején díszeleg az adósságválsággal sújtott országok elitje. A legemblematikusabb szereplő Lukász Papadímosz volt görög jegybankelnök, majd EBRD-alelnök, aki – hasonlóan az olasz Mario Montihoz – miniszterelnökként is „megszakértette” országát. Romano Prodi korábban Goldman Sachs-munkatárs, kétszeres olasz miniszterelnök, az Európai Bizottság volt elnöke. Monti volt EU-főbiztos pedig szakértő miniszterelnök, nem is beszélve a hajdani szintén Goldman Sachs-os és hajdani olasz jegybankelnök Mario Draghiról, aki ma az Európai Központi Bank elnöke. Ne feledkezzünk meg José Manuel Barroso hajdani portugál miniszterelnökről, kétszeres európai bizottsági elnökről, aki ma minden kritika ellenére a Goldman Sachs szolgálatában áll, valamint António Guterres ugyancsak volt portugál kormányfőről, a mostani ENSZ-főtitkárról. Romániában a „szakértő” Cholos volt miniszterelnöknek jár a dicséret, a többieknek pártállástól függetlenül inkább kritika. De ugyancsak pártállástól függetlenül kap kritikát bőven bármelyik cseh államfő (Klaus és Zeman), és ugyanúgy folyamatos ostrom alatt áll a jelenlegi lengyel vezetés (Kaczynski és Szydlo) is.

Utoljára említeném Orbán Viktor miniszterelnököt, aki a liberális kiskáté szerinti elkövethető főbűnök főbűnét követte el, amikor – eddig még ki nem elemzett csoda folytán – képes volt az adósságspirálból fél évtized alatt növekedési „jólétspirált” fabrikálni. Ő már talán a kritikán is túl van, és állandó szereplője egyes liberál-apostolok rémálmainak. Ne feledkezzünk meg a hazai „nemzetközi jó fiúkról” sem. Egyik volt nemzetközi „bankhonfiú”, volt MNB-elnök hóna alá éppen az a nemzetközi nagybank nyúlt, aki az ő segítségével talán a legtöbb pénzt „csinálta” hazánkban 1983 óta, míg a másik „magaskamat-fetisiszta” éppen az EBRD alvezéreként rója a köröket.

Az adósságcsináló világfiúi közreműködés tehát elismerést, az adóssághárító, jólétjavító honfiúi pedig – legalábbis napjainkban még – permanens nemzetközi kritikát érdemel.