Vélemény és vita
Velence, jégkék
Ha télen ér Velencébe az ember vonattal, először a jeges fény tűnik fel
Éppcsak hogy kigurul a Frecciarossa, a Vörös nyíl Mestréből, kinyílik a tenger kétoldalt, ezüstös, szürkés, fehér fénnyel; olyan más ez, mint a júniusi megérkezések poshadt azúrkékje, vagy az augusztusi kopottarany alkonyatok, amikor a mindig késős trieszti vonat lassan bekattog a Santa Luciára. Olykor áll fél órát az állomás előtt, mintha időt akarna hagyni a léleknek is odaérni, ahová a gazdája viszi.
December elején nincs várakozás, lassan, de határozottan halad a mozdony és a kocsik, át a tengeren, a víztükörrel összeérnek a selymes felhők, a nap mintha alulról derengene, onnan, ahol a víz és az ég találkozik. A Santa Luciára is alig ismerni rá, olyan, mint bármelyik másik város bármilyen pályaudvara bármikor, munkanapokon. Velencében is vannak munkanapok, csak nyáron nem látszanak a tömegtől. Nyáron a velenceiek sem látszanak a tömegtől, és a város sem. Nyáron Velence önmaga ócska illúziója, halálosan fáradt, szomorú boldogságszolgáltató.
Aki szereti, tíz éve nem megy oda nyáron.
A Lista di Spagna első bárjánál, annál, amelynek kirakatába úgy vannak kiszorítva a tramezzinik, mintha ráragasztották volna őket a kirakatra belülről, kint vannak az asztalok télen is. Nézi az ember a szokatlan csendet. Fázik. Csörög az euró a pulton, a kávé ára és a hely fix. Ott kell ülni, és nézni egy kicsit a várost, mielőtt az ember beleindul a labirintusba. Már nem téved el. Ismeri a sarkokat, fordulókat, észreveszi, ha kicseréltek egy zárat valamelyik öreg kapun.
Velencében csak az nem téved el, aki nem fél, hogy eltéved. A csatornák és zugok és átjárók és hidak és csónakbeállók éjjel mintha kicsit arrébb kerülnének, vagy kipróbálnák, milyen önmagukra merőlegesnek lenni egy napig. Néha a fent van lent, a lent van fent, a jobbra van balra és a balra van jobbra, mégsem téveszthető el semmi, ha az ember rábízza magát a városra. Ha rábízza magát a városra, középen lesz. Az origóban. Akkor elkezdik adogatni egymásnak az utcák, a fordulókban az újabb és újabb meglepetések villannak, míg odaér, ahová kell.
A lomha öntöttvas fűtőtestek egész nap hidegek. Este hatkor kapcsolják be a fűtést az öreg házakban. Az egész város náthás. Tüsszög a drága zakóban, kabát nélkül rohanó üzletember, a barista és az iskolásgyerek, aki, mintha ugróiskolát járna, féllábon ugrál felfelé egy híd lépcsőjén. Félrehajtott fejjel figyel, mint egy fekete kismadár. Mint egy taknyos, fekete kismadár.
Bőven iskolaidő van. A hátán félrecsúszva a táska. Nyolcéves lehet. Szipog. Voltaképp nincs mit mondani. Tudja, hogy tudom, hogy lóg. Kissé pimaszul néz. Elég erősen az ellógott egykori napokra gondolni, arra, hogy milyen egy lakótelep mögötti réten a térdig érő sárga fűben kóborolni márciusban matematikaóra helyett. Ugyanolyan, és teljesen más, mint Velencében.
Bólint. Egyetlen szót sem kellett hozzá szólni. Talán még a sárga füvet is látta a képzeletvásznon, ugyanúgy ring a hegyek alatt, mint a híd alatt a lagúnában a tenger.
A San Polón a sarki cukrászdában öregasszony támaszkodik a pultnak. Télikabátban van és papucsban. Nevet. A barista egyenként csomagolja neki hófehér papírba a zaletiket. Szám szerint kettőt. A harmadikat épp eszi. Nincs elöl foga. Lessük ketten a lógóssal, aztán az elszelel jobbra, mint egy megugrott nyúl.
Nemsokára sötétedik. A Ca’Rez-zonico termeiben visszhangzanak a lépések. Mintha hátulról nézne valaki – kínai szobrok nevetnek egy feketére hűlt tükör alatt. Az, aki beléjük hajol, nem magát látja, hanem az eltelt időt, mintha háromszáz év ajtói nyílnának ki sorban, visszafelé.
Kint jéghideg van már. A belsőbb utcákban vaksötét. Csak a tengerlocsogásból lehet sejteni, hol van víz és hol szilárd talaj. Hatalmas, zárt üvegedényekben félkarnyi fehér gyertyák lobognak egy-egy vendéglő előtt. Fénytől fényig tart az út valamelyik térig, ahol a város az ember alatt ismét megmozdul, hogy hazavigye.
Dédanyád velencei volt – rémlik fel a kopott, koszos kis szálló kapujában egy regény egyetlen mondata. Régen írta valaki, az Álmok Álmodója, vagy egy másik hasonló.
December elején nincs várakozás, lassan, de határozottan halad a mozdony és a kocsik, át a tengeren, a víztükörrel összeérnek a selymes felhők, a nap mintha alulról derengene, onnan, ahol a víz és az ég találkozik. A Santa Luciára is alig ismerni rá, olyan, mint bármelyik másik város bármilyen pályaudvara bármikor, munkanapokon. Velencében is vannak munkanapok, csak nyáron nem látszanak a tömegtől. Nyáron a velenceiek sem látszanak a tömegtől, és a város sem. Nyáron Velence önmaga ócska illúziója, halálosan fáradt, szomorú boldogságszolgáltató.
Aki szereti, tíz éve nem megy oda nyáron.
A Lista di Spagna első bárjánál, annál, amelynek kirakatába úgy vannak kiszorítva a tramezzinik, mintha ráragasztották volna őket a kirakatra belülről, kint vannak az asztalok télen is. Nézi az ember a szokatlan csendet. Fázik. Csörög az euró a pulton, a kávé ára és a hely fix. Ott kell ülni, és nézni egy kicsit a várost, mielőtt az ember beleindul a labirintusba. Már nem téved el. Ismeri a sarkokat, fordulókat, észreveszi, ha kicseréltek egy zárat valamelyik öreg kapun.
Velencében csak az nem téved el, aki nem fél, hogy eltéved. A csatornák és zugok és átjárók és hidak és csónakbeállók éjjel mintha kicsit arrébb kerülnének, vagy kipróbálnák, milyen önmagukra merőlegesnek lenni egy napig. Néha a fent van lent, a lent van fent, a jobbra van balra és a balra van jobbra, mégsem téveszthető el semmi, ha az ember rábízza magát a városra. Ha rábízza magát a városra, középen lesz. Az origóban. Akkor elkezdik adogatni egymásnak az utcák, a fordulókban az újabb és újabb meglepetések villannak, míg odaér, ahová kell.
A lomha öntöttvas fűtőtestek egész nap hidegek. Este hatkor kapcsolják be a fűtést az öreg házakban. Az egész város náthás. Tüsszög a drága zakóban, kabát nélkül rohanó üzletember, a barista és az iskolásgyerek, aki, mintha ugróiskolát járna, féllábon ugrál felfelé egy híd lépcsőjén. Félrehajtott fejjel figyel, mint egy fekete kismadár. Mint egy taknyos, fekete kismadár.
Bőven iskolaidő van. A hátán félrecsúszva a táska. Nyolcéves lehet. Szipog. Voltaképp nincs mit mondani. Tudja, hogy tudom, hogy lóg. Kissé pimaszul néz. Elég erősen az ellógott egykori napokra gondolni, arra, hogy milyen egy lakótelep mögötti réten a térdig érő sárga fűben kóborolni márciusban matematikaóra helyett. Ugyanolyan, és teljesen más, mint Velencében.
Bólint. Egyetlen szót sem kellett hozzá szólni. Talán még a sárga füvet is látta a képzeletvásznon, ugyanúgy ring a hegyek alatt, mint a híd alatt a lagúnában a tenger.
A San Polón a sarki cukrászdában öregasszony támaszkodik a pultnak. Télikabátban van és papucsban. Nevet. A barista egyenként csomagolja neki hófehér papírba a zaletiket. Szám szerint kettőt. A harmadikat épp eszi. Nincs elöl foga. Lessük ketten a lógóssal, aztán az elszelel jobbra, mint egy megugrott nyúl.
Nemsokára sötétedik. A Ca’Rez-zonico termeiben visszhangzanak a lépések. Mintha hátulról nézne valaki – kínai szobrok nevetnek egy feketére hűlt tükör alatt. Az, aki beléjük hajol, nem magát látja, hanem az eltelt időt, mintha háromszáz év ajtói nyílnának ki sorban, visszafelé.
Kint jéghideg van már. A belsőbb utcákban vaksötét. Csak a tengerlocsogásból lehet sejteni, hol van víz és hol szilárd talaj. Hatalmas, zárt üvegedényekben félkarnyi fehér gyertyák lobognak egy-egy vendéglő előtt. Fénytől fényig tart az út valamelyik térig, ahol a város az ember alatt ismét megmozdul, hogy hazavigye.
Dédanyád velencei volt – rémlik fel a kopott, koszos kis szálló kapujában egy regény egyetlen mondata. Régen írta valaki, az Álmok Álmodója, vagy egy másik hasonló.