Vélemény és vita
Végső harc, belső harc
Miközben a baloldalon Rákosit ünnepelték, a Kommunista Internacionálé feloszlatta a Kommunisták Magyarországi Pártját
A világtörténelemben olyan véresen irracionális és képmutató mozgalom még nem létezett, mint a kommunistáké. Az „eszmét” hamar elfelejtették, a hatalmat sohasem. Talán mert maguk is érezték, hogy a marxizmus egy végzetes téveszme, de a hatalom megszerzésére nagyon is alkalmas. A hatalom aztán törvényszerűen összpontosult egy szűk csoport, majd egyetlen személy kezében. Ilyen hatalmat csak terrorral, diktatúrával lehet ideig-óráig fenntartani. A terror paranoiája előbb-utóbb a saját bázisa, szűk környezete ellen fordul. A kommunista eszme azért veszélyes, mert egyszerre épít az emberiség legszentebb vágyaira és legalantasabb ösztöneire. Milliók váltak híveivé a marxi utópiának: a kizsákmányolástól mentes, az egyenlőségre épülő új társadalomnak, amelyben még az állam is elhal! Elfogadták az elnagyolt részleteket is: a diktatúrát, a magántulajdon felszámolását, a párt mindenhatóságát, a nemzetköziséget, a világforradalom, a világdiktatúra tervét!
Magyarországon is volt ennek hatása. Kellett hozzá egy vesztes világháború, amelynek poklait hárommillió magyar férfi járta meg. Kellett a hátország szenvedése, a nyomor, nélkülözés, ugyanakkor kevesek szemérmetlen meggazdagodása. Lenin pénze, a Moszkvában kiképzett szervezők, akik hittek is a győzelemben, sőt: talán még az igazukban is. Kellett a politikai elit teljes összeomlása.
Az első magyar „proletárdiktatúra” létrejöttének nehéz lenne szimbolikusabb helyszínt találni, mint a Gyűjtőfogházat, ahol Kunfi Zsigmond és szociáldemokrata társai 1919-ben megegyeztek a cellalakókkal a puccsról. Más szociáldemokraták ebben nem kívántak részt venni. Előttük egy másik út látszott, a legális, választásokon alapuló érvényesülés. Diktatúra nélkül. Kommunisták ilyen utat nem ismertek.
Az „első magyar proletárdiktatúra” teljes gazdasági, katonai, politikai és morális kudarccal végződött. Rémálom volt, de akik részt vettek benne, őrizték emlékét. Volt, aki az elbitorolt szép lakást siratta, amelybe beköltözött, másoknak a hatalom mámora hiányzott. Akik érvényesültek sajtóban, erőszakszervezetekben, forradalmi törvényszékeken, önjelölt falusi elöljáróságokban, egyházakat likvidáló csapatokban, trezorokat fosztogató osztagokban, nosztalgiával tekintettek a tanácsköztársaságra.
Viszont a bukás után keresték a bűnbakot. A külföldre futottak azokat vádolták, akik itthon maradtak. Közülük leginkább a szociáldemokratákat. De jutott a bírálatból az itthoni illegális kommunistáknak is. Bázisuk, hálózatuk, „sejtjeik”, csak nekik voltak. Bécsből, Moszkvából nem lehetett sztrájkot szervezni. A Kommunista Internacionálé a legalpáribb módon támadta az „osztályárulókat”, „szociálfasisztákat”. Az itthoni kommunisták kénytelenek voltak a legális szociáldemokrata szervezetekben menedéket találni. A párt vezetése tudott erről, de eltűrte.
A moszkvai emigrációban teljesen el voltak zárva a magyar mozgalomtól. Rákosit küldték Magyarországra, de „bornírt módon” lebukott. Így járt a harmincas évek elején Gerő Ernő, Révai József, Sallai Imre és sokan mások. A lebukások konspirációs válsághoz vezettek. Ebben sokak szerint komoly része volt Rákosi Mátyás vallomásainak. Rákosit 1925-ben és 1935-ben állították bíróság elé. Miközben a baloldalon mint a mozgalom kiemelkedő, bátor harcosát ünnepelték, 1936-ban a Kommunista Internacionálé feloszlatta a Kommunisták Magyarországi Pártját! A párt lényegében megsemmisült. Kádár János 1943-ban újra feloszlatta nem létező pártját, amelynek nyolcvan tagjáról tudtak.
Létezett azonban egy szívós, óvatos kommunista csoport. Ezt Demény Pál irányította. Bár a lebukást nem kerülhette el ő sem – hat évet ült –, de a csoportja stabilan létezett. Nagyjából 500-550 emberről lehetett szó, ismerősökkel, szimpatizánsokkal körülbelül háromezer főről. Ez volt a magyar kommunisták valódi bázisa 1945-ben, amikor megérkezett a szovjet hadsereg. De a szovjetek magukkal hoztak egy vezető garnitúrát. Vas Zoltánt, Gerő Ernőt, Rákosi Mátyást, Farkas Mihályt, Révai Józsefet, Nagy Imrét és további ezreket. Ezek az emberek több évtizedes elzártság, emigráció után kerültek ide. Semmit nem tudtak erről a népről. A Magyar Kommunista Pártba betódulhatott a kisnyilasoktól a karrieristákig bárki. A nyolcvan emberből már 1945 nyarára mindenre kapható félmillió lett!
Kommunista bázisa Demény Pálnak volt. Szellemi hatása Weishauss Aladárnak. Némi ismertsége Rajk Lászlónak, Kádár Jánosnak. A Magyar Front idejéből Pálffy Györgynek, Sólyom Lászlónak. Rákosi 1945 januárjában érkezett Debrecenbe. És itt kezdődik a magyar kommunista mozgalom egyik legmorbidabb története. Rákosi, Péter Gábor és mások betegesen kifinomult hatalomvágyának manifesztációja.
Demény Pált 1945. február 12-én Péter Gábor Rákosi parancsára „letartóztatta”. „Gerő megérkezett, szeretne veled beszélni, elviszlek hozzá most” – mondta, de nem a Köztársaság térre mentek, hanem az Andrássy út 60.-ba. Péter itt meglepő kijelentést tett: „Te most itt maradsz nálunk, a párt foglya vagy, úgy bánunk veled, mintha vendégünk volnál.”
Demény néhány napig Péter Gáborral ebédelt fehér asztalnál, egyik este azonban levezették a hírhedt pincébe. Itt tartották egy évig. Egyik nap Morvai Ádám őrnaggyal kisétáltak a Bosnyák térre. Morvai magára hagyta a meglepett rabot és odavetette: reggel nyolckor ugyanitt találkozunk. Így is lett. Tíz nap múlva megismétlődött a jelenet, de másnap Morvai nem jött. Demény visszament a „hatvanba”. „Engedjen be, idevalósi vagyok” – mondta a zavart kapuőrnek. Visszavitték a cellába. Május 1-jén Péter Gábor ablakából nézhette a felvonulást. A felvonulók között meglátta a lányát. Mit tett? Levelet írt, de nem a lányának, az elvtársainak: „a párt a mi pártunk, az ország a mi országunk. Ha még ma egyik sem egészen, addig nem nyugszunk, amíg nem lesz teljesen a miénk. Ezt az utolsó, ezt a belső harcot még meg kell vívni.” A „végső harc” után jött tehát a belső harc! Elvtársai 1946 nyarán négy és fél évre ítélték háborús és népellenes bűncselekményekért. Az elítélt feljegyezte: „A felettem ítélkező Horváth tanácselnök kezét nyújtva mondja: Ne haragudjon rám, kénytelen voltam elítélni. Az igazságügy-miniszter úr üzeni, hogy a közeli parlamenti választások után azonnal szabadlábra helyezi.” Ries István „szociálkommunista” miniszter azonban nem engedte szabadon. Rajk belügyminiszter sem.
Három év múlva felvitték a börtönirodába, Rajk László ellen tanúskodni. Megtagadta. Újabb négy év múlva már Péter Gábor ellen! Ezt is megtagadta. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt újabb tíz évre ítélték. A forradalom előtt tíz nappal szabadult. De a forradalmat „lázadásnak” nevezte.
Egy osztályharccal mételyező téveszme foglya, áldozata volt. Vajon a hozzá hasonlók és a véres kezű gyilkosok ma is lelkesednek-e valamely pokolban a szocializmusért, kommunizmusért? Demény Pál 1989-ben belépett a Magyar Szocialista Pártba, a kommunizmus híveként. Nem eresztette a rögeszme. Korelnöknek szánták az új parlamentben, de az MDF Kéri Kálmán vezérkari ezredest vitte be, aki 1945-től szintén megjárta a kommunisták börtöneit, Kistarcsát, sőt Recsket is. Politikai ellenfelek voltak Deménnyel, aki így élete végén még talán azt is elmormolhatta: „Hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél.”
Demény Pál tizenkét évet töltött Rákosi börtöneiben. Weishauss Aladár tízet. Rajk Lászlót, Nagy Imrét, Sólyom Lászlót, Pálffy Györgyöt, Kun Bélát, Ries Istvánt saját tettestársai gyilkoltatták meg. Kádár négy évet töltött elvtársai börtönében, Péter Gábor hetet, Farkas Mihály négyet. Ők mind kommunisták voltak, ellentétben azzal a sok ezer magyarral, akiket 1919-ben, 1945 és 1956 után gyilkoltak meg. Az ő haláluk is kommunisták lelkén szárad, de ez egy másik történet.
Magyarországon is volt ennek hatása. Kellett hozzá egy vesztes világháború, amelynek poklait hárommillió magyar férfi járta meg. Kellett a hátország szenvedése, a nyomor, nélkülözés, ugyanakkor kevesek szemérmetlen meggazdagodása. Lenin pénze, a Moszkvában kiképzett szervezők, akik hittek is a győzelemben, sőt: talán még az igazukban is. Kellett a politikai elit teljes összeomlása.
Az első magyar „proletárdiktatúra” létrejöttének nehéz lenne szimbolikusabb helyszínt találni, mint a Gyűjtőfogházat, ahol Kunfi Zsigmond és szociáldemokrata társai 1919-ben megegyeztek a cellalakókkal a puccsról. Más szociáldemokraták ebben nem kívántak részt venni. Előttük egy másik út látszott, a legális, választásokon alapuló érvényesülés. Diktatúra nélkül. Kommunisták ilyen utat nem ismertek.
Az „első magyar proletárdiktatúra” teljes gazdasági, katonai, politikai és morális kudarccal végződött. Rémálom volt, de akik részt vettek benne, őrizték emlékét. Volt, aki az elbitorolt szép lakást siratta, amelybe beköltözött, másoknak a hatalom mámora hiányzott. Akik érvényesültek sajtóban, erőszakszervezetekben, forradalmi törvényszékeken, önjelölt falusi elöljáróságokban, egyházakat likvidáló csapatokban, trezorokat fosztogató osztagokban, nosztalgiával tekintettek a tanácsköztársaságra.
Viszont a bukás után keresték a bűnbakot. A külföldre futottak azokat vádolták, akik itthon maradtak. Közülük leginkább a szociáldemokratákat. De jutott a bírálatból az itthoni illegális kommunistáknak is. Bázisuk, hálózatuk, „sejtjeik”, csak nekik voltak. Bécsből, Moszkvából nem lehetett sztrájkot szervezni. A Kommunista Internacionálé a legalpáribb módon támadta az „osztályárulókat”, „szociálfasisztákat”. Az itthoni kommunisták kénytelenek voltak a legális szociáldemokrata szervezetekben menedéket találni. A párt vezetése tudott erről, de eltűrte.
A moszkvai emigrációban teljesen el voltak zárva a magyar mozgalomtól. Rákosit küldték Magyarországra, de „bornírt módon” lebukott. Így járt a harmincas évek elején Gerő Ernő, Révai József, Sallai Imre és sokan mások. A lebukások konspirációs válsághoz vezettek. Ebben sokak szerint komoly része volt Rákosi Mátyás vallomásainak. Rákosit 1925-ben és 1935-ben állították bíróság elé. Miközben a baloldalon mint a mozgalom kiemelkedő, bátor harcosát ünnepelték, 1936-ban a Kommunista Internacionálé feloszlatta a Kommunisták Magyarországi Pártját! A párt lényegében megsemmisült. Kádár János 1943-ban újra feloszlatta nem létező pártját, amelynek nyolcvan tagjáról tudtak.
Létezett azonban egy szívós, óvatos kommunista csoport. Ezt Demény Pál irányította. Bár a lebukást nem kerülhette el ő sem – hat évet ült –, de a csoportja stabilan létezett. Nagyjából 500-550 emberről lehetett szó, ismerősökkel, szimpatizánsokkal körülbelül háromezer főről. Ez volt a magyar kommunisták valódi bázisa 1945-ben, amikor megérkezett a szovjet hadsereg. De a szovjetek magukkal hoztak egy vezető garnitúrát. Vas Zoltánt, Gerő Ernőt, Rákosi Mátyást, Farkas Mihályt, Révai Józsefet, Nagy Imrét és további ezreket. Ezek az emberek több évtizedes elzártság, emigráció után kerültek ide. Semmit nem tudtak erről a népről. A Magyar Kommunista Pártba betódulhatott a kisnyilasoktól a karrieristákig bárki. A nyolcvan emberből már 1945 nyarára mindenre kapható félmillió lett!
Kommunista bázisa Demény Pálnak volt. Szellemi hatása Weishauss Aladárnak. Némi ismertsége Rajk Lászlónak, Kádár Jánosnak. A Magyar Front idejéből Pálffy Györgynek, Sólyom Lászlónak. Rákosi 1945 januárjában érkezett Debrecenbe. És itt kezdődik a magyar kommunista mozgalom egyik legmorbidabb története. Rákosi, Péter Gábor és mások betegesen kifinomult hatalomvágyának manifesztációja.
Demény Pált 1945. február 12-én Péter Gábor Rákosi parancsára „letartóztatta”. „Gerő megérkezett, szeretne veled beszélni, elviszlek hozzá most” – mondta, de nem a Köztársaság térre mentek, hanem az Andrássy út 60.-ba. Péter itt meglepő kijelentést tett: „Te most itt maradsz nálunk, a párt foglya vagy, úgy bánunk veled, mintha vendégünk volnál.”
Demény néhány napig Péter Gáborral ebédelt fehér asztalnál, egyik este azonban levezették a hírhedt pincébe. Itt tartották egy évig. Egyik nap Morvai Ádám őrnaggyal kisétáltak a Bosnyák térre. Morvai magára hagyta a meglepett rabot és odavetette: reggel nyolckor ugyanitt találkozunk. Így is lett. Tíz nap múlva megismétlődött a jelenet, de másnap Morvai nem jött. Demény visszament a „hatvanba”. „Engedjen be, idevalósi vagyok” – mondta a zavart kapuőrnek. Visszavitték a cellába. Május 1-jén Péter Gábor ablakából nézhette a felvonulást. A felvonulók között meglátta a lányát. Mit tett? Levelet írt, de nem a lányának, az elvtársainak: „a párt a mi pártunk, az ország a mi országunk. Ha még ma egyik sem egészen, addig nem nyugszunk, amíg nem lesz teljesen a miénk. Ezt az utolsó, ezt a belső harcot még meg kell vívni.” A „végső harc” után jött tehát a belső harc! Elvtársai 1946 nyarán négy és fél évre ítélték háborús és népellenes bűncselekményekért. Az elítélt feljegyezte: „A felettem ítélkező Horváth tanácselnök kezét nyújtva mondja: Ne haragudjon rám, kénytelen voltam elítélni. Az igazságügy-miniszter úr üzeni, hogy a közeli parlamenti választások után azonnal szabadlábra helyezi.” Ries István „szociálkommunista” miniszter azonban nem engedte szabadon. Rajk belügyminiszter sem.
Három év múlva felvitték a börtönirodába, Rajk László ellen tanúskodni. Megtagadta. Újabb négy év múlva már Péter Gábor ellen! Ezt is megtagadta. Nagy Imre miniszterelnöksége alatt újabb tíz évre ítélték. A forradalom előtt tíz nappal szabadult. De a forradalmat „lázadásnak” nevezte.
Egy osztályharccal mételyező téveszme foglya, áldozata volt. Vajon a hozzá hasonlók és a véres kezű gyilkosok ma is lelkesednek-e valamely pokolban a szocializmusért, kommunizmusért? Demény Pál 1989-ben belépett a Magyar Szocialista Pártba, a kommunizmus híveként. Nem eresztette a rögeszme. Korelnöknek szánták az új parlamentben, de az MDF Kéri Kálmán vezérkari ezredest vitte be, aki 1945-től szintén megjárta a kommunisták börtöneit, Kistarcsát, sőt Recsket is. Politikai ellenfelek voltak Deménnyel, aki így élete végén még talán azt is elmormolhatta: „Hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél.”
Demény Pál tizenkét évet töltött Rákosi börtöneiben. Weishauss Aladár tízet. Rajk Lászlót, Nagy Imrét, Sólyom Lászlót, Pálffy Györgyöt, Kun Bélát, Ries Istvánt saját tettestársai gyilkoltatták meg. Kádár négy évet töltött elvtársai börtönében, Péter Gábor hetet, Farkas Mihály négyet. Ők mind kommunisták voltak, ellentétben azzal a sok ezer magyarral, akiket 1919-ben, 1945 és 1956 után gyilkoltak meg. Az ő haláluk is kommunisták lelkén szárad, de ez egy másik történet.