Végre jót szólt a Fed?

Aki pedig szerintem jót szólt, nem más, mint a szervezet igazgatóságának már Donald Trump idején kinevezett elnöke, Jerome Powell. Mint jórészt közismert, a tizenkét tagbankból és az azok fölé rendelt igazgatóságból álló, teljesen magántulajdonban lévő szervezet 1913 óta működik és tölti be az Egyesült Államok központi bankjának a szerepét. Az igazgatóság elnökét ugyan az amerikai elnök nevezi ki, de csak a magántulajdonban lévő Fed-bankok által delegáltak közül választhat. Szóval az amerikai nemzetállam választott fejének ez a hatásköre meglehetősen szimbolikus.

A Federal Reserve viszont nem is igazi amerikai nemzetállami, hanem pénzvilághatalmi magánintézmény, döntéseit a nemzetközi pénzvilág érdekeinek megfelelően kormányozzák az Egyesült Államokban és a világ minden más táján. A dollár, bár nemzetállami (amerikai) testet ölt, hiszen az ország törvényes fizetőeszköze, azonban olyan magánpénz, amely lényegét tekintve kívül áll az amerikai törvényhozás hatáskörén. Ez a 2008-as válság kapcsán lefolytatott kongresszusi meghallgatásokon kristálytisztán kiderült, egyes, eddig mást gondoló kongresszusi képviselők és szenátorok legnagyobb döbbenetére.

Trump elnöki működésének kezdetén ezek a világpénzuralmi érdekek azt sugallták, hogy ne nagyon kedvezzenek az új és nemzetállami célkitűzéseket nyíltan hangoztató kormányzatnak, mert azok történetesen komolyan ütköztek a pénzhatalmak érdekeivel. Vegyük ezek után vizsgálat alá, hogy mit is mondott a jegybankelnök úr – bátorkodom megkockáztatni, hogy ezúttal mégis jót, az amerikai nemzetállamnak is tetszetőset. Annak a véleményének adott hangot, hogy a Fed 2018. szeptember 26. óta érvényes, 2,25 százalékos vezető kamatlába közel van a neutrális szinthez, azaz a gazdasági konjunktúrát sem nem ösztönzi mesterségesen, sem nem gátolja. Nem a bankárnyelv az egyetlen, ahol nem elegendő a kellő anyanyelvi jártasság ahhoz, hogy a kimondott szöveg azonnal értelmezhető is legyen. Szakmai zsargont használnak az orvosok, a jogászok és sok más szakma képviselői is. Külön nyelvük van a bűnözőknek is, és ennek is megvan a maga értelme, nyilván ők értik egymást, sőt ezen szavak alapján meg is tudják különböztetni a kívülállókat, míg másoknak a megértéshez „tolmács” is kell.

Fed-elnökünk mondata azt jelenti, hogy a közeljövőben a Fed el fog tekinteni a kamatok további emelésétől, amelyben a bank Trump választási győzelme után jeleskedett. Barack Obama hivatali idején, 2008–2016 között a kamatot 0,25 és 0,5 százalék között tartották, 2016. december 14-én az addigi 0,5 százalékról 0,75 százalékra emelték a kamatot. Utána még ötször került sor erre, míg 2018. szeptember 26-án a kamat elérte a 2,25 százalékot, és azóta ezen a szinten van. Még plasztikusabban: amikor az infláció az Obama-korszakban a tetőfokára hágott, és 2011-ben három százalék feletti szintet ért el, a Fed beérte a 0,25–0,5 százalék közötti, negatív hozamú kamatsávval, tehát messze az infláció alatti rátával, bezzeg amikor Trump hivatalba lépett, beindult a gépezet, és alig több mint egy év alatt megduplázódott a kamat, pedig az infláció átlagban jóval az Obama-korszak szintje alatt volt. (Korábbi hazai jegybankelnökeinktől tudjuk, hogy ők mindig kamatemeléssel küzdöttek az infláció ellen. Bár igaz, hogy ezzel az infláció soha nem törődött.)

A korábbi Fed-elnök, Janet Yellen is kilátásba helyezte a kamatemelési ciklust, és meg is lépte. Obama alatt az alacsony kamatszint mégis erősítette a dollárt, ami szinte azonos szinten volt az euróval.
A világ csúcspénzügyérei úgy gondolták, hogy ha a 2008-ban kitört válságban minden borul, még mindig az Egyesült Államok a legbiztonságosabb, és az elérhető kamatot is figyelmen kívül hagyva, dollárba mentették a tőkéjüket – azaz visszavonultak a biztonságosabbnak hitt dollárfellegvárba.

Mi a helyzet azonban, amikor a nemzetállam elnöke kissé kilép a világhatalmi szerepkörből, és nemzetállami kijelentéseket tesz? (Amerika ismét nagy lesz – ez azt jelenti, hogy ti, amerikaiak lesztek nagyok, nem általatok a világhatalmi Amerika.) Ez a pénzhatalom részéről büntetést érdemel. Jött is a büntetés, amely a pénzhatalmi központtól, a Fedtől kitellett, jöttek a sorozatos kamatemelések 2016 decemberétől összesen hét alkalommal. A kamatemelések kétszeresen is akadályozzák Trump céljainak teljesülését.
A tetemes, húszezermilliárd dolláros államadósság kamatterhe megnő, és ez érzékenyen érinti a kitűzött célok finanszírozhatóságát (egyszázalékos emelés több mint kétszázmilliárd dollárral emeli az éves kamatterhet). A magasabb kamathoz társuló tízszázalékos dollárárfolyam-erősödés pedig azt a célt gátolja, hogy ne javuljon, hanem romoljon a külkereskedelmi pozíció. Trump ezek ellenkezőjét szerette volna elérni.
Az amerikai magánjegybank tehát rendre pénzvilághatalmi szempontok alapján döntött, ha kellett, az amerikai nemzetállam kárára.

A pénzvilághatalmat kiszolgáló Obamát támogatta, a kissé a nemzetállamnak kedvező Trumpot pedig sokáig gáncsolta. Ez a jegybanki attitűd egyáltalán nem idegen a hazai gyakorlatunkban sem. A Magyar Nemzeti Bank ugyan nem magán-, hanem állami tulajdonú intézmény, de a balliberális kormányzatokkal együtt, hasonló beállítottságú elnökök vezetésével, sorozatban kedvezett a nálunk működő külfölditőke-érdekeltségeknek a hazai jövedelemtulajdonosok és az államkassza kárára. Polgári kormányok idején sorozatban blokkolta a kormányzatnak a magyarok anyagi feltételeit javító lépéseit. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy Simor Andrásék a második Orbán-kormány hivatalba lépését kamatemelésekkel „ünnepelték”, amit racionális hazai gazdasági érdek nem támasztott alá. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az új jegybanki vezetés 2013-as hivatalba lépése után zuhanóesésben hozta le a kamatot hét százalékról a jelenlegi 0,9 százalékra, balliberális elemzők permanens szörnyülködése közepette.

Na, de akkor miért is figyelemre méltó Powell Fed-elnök bejelentése? Azért, mert Yellen asszony kamatemelő szorgalma miatt ezúttal a dollár azért erősödött jó tíz százalékot az euróval szemben, mert a világgazdaságban konjunktúra uralkodik, és az Egyesült Államokban jobban fialnak a kötvények.
A pénzvilághatalom vélhetőleg most még egy időre elnapolja a következő pénzügyi válság időzítését, és megelégszik a jelenlegi kamat- és árfolyamszinttel. Valójában tág lehetőség lenne a kamatszint ismételt csökkentésére is. De mindent azért Trump sem kívánhat, jelen állás szerint be kell érnie azzal, hogy nem nagyon lesz további kamatemelés, ha igaznak bizonyul a jegybankelnöki bejelentés. Jelen helyzetben ez is szokatlan, nem várt jó hír, valamiféle kompromisszumra utal a pénzvilághatalom és a nemzetállami Amerika között, aminek pozitív kihatása van az egész világgazdaságra, szárnyalnak a tőzsdék, növekednek a gazdaságok. Aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli.