Véd

Elég ritkán járok Újbudán, most is majdhogynem véletlenszerűen sietek itt át a metró felé a Bikás parkban, s amint megpillantom, akkor hasít csak belém: de hiszen hát ez az…

A szobor, igen. A Kapus szobra. Minden idők legnagyobb magyar kapusáé, akit fekete párducnak neveztek. Nem ismertem, egyszer-kétszer nemzeti rendezvényen láttam csak, s ekkor is, mindig az jutott eszembe, hogy gyerekkoromban, a sok-sok rókusi focizás közepette hányszor kiáltottunk fel lelkesülten: és Grosics véd! Mert bár jól ismertük, sohasem mondtunk Gilmart vagy pláne Jasint. Csak Grosicsot. Mindig csak Grosicsot. Ő volt „a” kapus, mint ahogy nekünk Albert volt „a” focista. Igen: és Grosics véd.

Véd. Van ennél több, nemesebb, hősiesebb, nagyobb emberi cselekedet? Véd – oltalmaz, óv, vigyáz rád, ránk, vigyázza, ami a miénk. Ő a védők közt a legvégső védő, rajta túl, őmögötte nincs már semmi: ő a legvégső menedék. A Leghátsó Ember. A hátvéd hátvédje. A Legvégül Védő: az utolsó, a legutolsó bástya. Utána már alighanem csak a Legeslegvégső Menedék – az Úr következik. Csak Ő következhet.

A kapus magányos. A legmagányosabb lények egyike, magányosabb tán még a hosszútávfutónál is. Ő a megtestesült egzisztencializmus, a világba vetett egyedül-levőség és egyedül-valóság, akin minden, de minden múlik – ama bizonyos legvégső esetben. Ő mindig „az utoljára.” A legutoljára. A gólvonalat őrzi, a gólvonalon áll, él, vetődik, ugrik, figyel. A gólvonal az élet legvégső vonala. A túlsó oldalon alighanem már a Semmi vize zubog, amelynek nincs korlátja, ahogyan Faludy György írta. Istenem, ha belegondolok, mennyire törvényszerű, isteni elrendeltetésszerű, hogy az egykori híres-neves íróválogatottban Csurka István volt a kapus… Nem is lehetett másképp.

Azon kapom magam, hogy már vagy három perce itt álldogálok kedves földim, régi harcostársam, Kligl Sándor Grosics-szobra előtt, nem, nem tudtam eljönni az avatásra, amelynek alig volt valami sajtóvisszhangja.

És mégis: a „pipára” vetődő kapus szobrának lábai előtt hatalmas halomban, térdig érőn a nemzetiszínű szalagos koszorúk. Két srác jön egy lasztival, egy pillanatra végignéznek rajtunk, talán kicsi elismerő pillantásfélével A Kapus felé – nekik természetes, hogy védik –, hogy védjük őket.

Magunkat, a hazánkat, a fajtánkat. Nem, nem tehetünk másképp, persze – de a kapus, a kapusok az élenjáró harcosok közé tartoznak: a fekete párduc ruganyos, nemes vad is, aki pontosan tudja, mikor és miért kell a felső sarok felé vetnie magát, hogy megvédje övéit a legrosszabbtól. Ez a hivatása, ezért született. Védek, óvok, tehát vagyok.

Nehezemre esik továbbindulni a kaputól. Előre, az ellenfél térfele, a másik kapu felé. Csak az nyugtat meg némiképp, hogy mögöttem, a gólvonalon, az élet legvégén ott van Grosics. A kapus. És Grosics véd.