Domonkos László

Vélemény és vita

Vasárnapi táj, boldogság

Budapest környéki kisváros, nyári vasárnap délelőtt

A nap büszke öntudattal szikrázik a templomtorony buzogányán, odalenn előbb a frissen vasalt ingekben feszítő férfiak csoportján, majd az utcákon mindenfelől errefelé, ebbe az egy irányba siető, igencsak elegáns-illatos népek feltűnő látványán akad meg a tekintet. Még nincs tíz óra, álmosító nyugalom, csend és elhagyatottság mindenfelé. Még hűsítő az árnyék a főtéri fák alatt, és tökéletes a néptelenség a bank, az áruház vagy a gyógyszertár előtt. A béke komoly ünnepélyessége, zavartalan méltósága mindenfelé.

Azon kapjuk magunkat, hogy lenyűgözötten, szinte megbabonázva állunk, csak állunk, álldogálunk egy helyben, és nézzük, csak nézzük az egyetlen, mind népesebb mozgást jelentő, egyetlen irányba siető embereket. Helyes fiatal pár, kézen fogva. Középkorú, csinos nő, sietős léptekkel, táskáját lóbálva. Öregúr biciklivel, a bringát szép komótosan letámasztva. Két asszony, kimondottan elegáns kosztümben. Egyedül és párban, csoportosan és magányosan. Egymás után. Sokan. Már tele lehet a templom, mondja a párom merengve. De még egyre jönnek. Rögtön tíz óra. Egy-két-három, bizony, már késve érkező. Ők már, tudva az illendőséget és a szokást, az udvaron jobb vagy bal felé kanyarodva sietnek befelé, a nők, illetve a férfiak helyei felé.

Tolakodóan elénk törleszkedik a történelem: Magyarországon közel fél évszázadon át nemzedékek egyértelmű vallásellenességben, ateizmusnak becézett hitetlenségre, materializmusnak csúfolt istentelenségre kényszerítve nőttek fel. Így éltek, így léteztek, hosszú, hosszú évtizedekig. Megfélemlítve és megalázva, egyben bölcs népi belátással konstatálva, hogy szél ellen bizony nem nagyon lehet, és élni kell, ez a legfontosabb. A gyerek nemigen járt hittanra – sokkal inkább nem, mint igen –, hitről, istentiszteletről, papokról, szertartásokról, bibliáról, ha nem gúnyosan, lenéző lekicsinyléssel beszélni, hát leginkább mélyen hallgatni illett, hiszen a gaz, randa csuhások és a hókuszpókuszaik, ugye, meg a vallás a nép ópiuma és a többi és a többi. Így hát legföljebb csak egy-két töpörödött, nekem-már-minden-mindegy öregasszony gubbasztott az elhagyatott, hűvös, váltig fenséges és mindentudó templomokban. Isten e házai gyermek- és ifjúkorom külvárosában, a kültelki vagányok és a gyárnegyed egyetemleges omló vakolatai között éppúgy magányos őrtállókként dacoltak a könyörtelenül múló idővel, mint a belváros, a főváros sokkal szebb napokat látott székesegyházai, dómjai és katedrálisai. Még a karácsonyi éjféli misék és az egyéb, valaha nagy ünnepi alkalmak – húsvét, pünkösd – sem jelentettek kivételt, az Ószövetséget a szerencsésebb olvasottak leginkább és legföljebb Thomas Mann nagy regényéből, a József és testvéreiből, az Újtestamentumot – megint csak jó esetben – mondjuk Bulgakov A Mester és Margaritájából ismerhették csak meg. Annyira, amennyire. Úgy általában: mint mindig, ezúttal is a nagybetűs Irodalom, a kultúra segített, tőle telhetően – ám a magyar ecsettel festett tájhoz, lám, mégiscsak valami más is hozzátartozott. Mindent lebíró szívóssággal.

Lélegzetelállító, megrendítő erővel látszik most ezen a békés, napsütéses, meghitt nyári vasárnap délelőttön, mi mindent is takarnak az elcsépeltnek hitt szavak: hagyomány, ősök, maradandóság, magyar nép. Mintha sohasem lett volna kommunizmus és kommunista uralom, szovjet gyarmati korszak, sohasem Kun Béla és Rákosi, sohasem vérbe köpült forradalom-szabadságharc és zsibbasztó-bénító Kádár-korszak, sohasem „dialektikus és történelmi materializmus”, meg „tudományos szocializmus”: időtlenül vagy lelkesítő időutazásként, pontosan ugyanazok és pontosan ugyanúgy járnak csöndes-napsütéses vasárnap délelőttökön a templomokba a magyar vidéken, mint százötven vagy háromszáz évvel ezelőtt. A vallás, az istenhit, légyen az e sorok írójának pápista, vagy a hugenották leszármazottainak kálvinista hite, amely annyi megtartó, csodaszép emberi tett, erő, kitartás, nagy és felemelő cselekedet mozgatórugója, eredője, alapvető motivációja és háttere volt – lám, így él és hat és erősít tovább, makacs és megható halhatatlansággal. Bizonyítván, hogy mégiscsak igenis hegyeket képes megmozgatni. (Amihez képest az elmúlt pár évtized szánalmasan undorító próbálkozás-kísérletei nudlinak, teljességgel jelentéktelen semmiségeknek minősülnek.)

Amott, a katolikus templom előtt Szent István szobra – államalapító nagy királyunkról alighanem az egyik, ha nem a legjobb alkotás a magyarok Kárpát-medencei honában. Nyúlánk, jóképű, bátor és elszánt tekintetű fiatal férfi – végre nem könyörgő vagy éppen imához készülő uralkodó, hanem tetterős, tekintélyes vezetésre termett ember. Jobb kezében magasra emelt kard. A hitnek, lám, nemcsak pajzsa van. Nézem a kardot, a király rezzenetlen, szép vonásait, bentről kihallatszik az orgonaszó, idősebb, középkorú – és: fiatal! – magyarok odabenn, együtt, ugyanúgy, mint 1579-ben vagy 1886-ban, pápisták és kálvinisták. Az Úr megszentelt napja, vasárnap van, és oly könnyű megérteni, mi is kell az igazi, emberhez leginkább méltó boldogsághoz.