Vár-e az Isten?

Nagyon hideg tél, szokatlanul nagy hó és gyermekkel áldott ünnep. Hittel, boldogsággal repítő érzés készülődött hozzám, nevetéssel, őrzéssel, születéssel. A Dunán majdnem összeálltak a jégtáblák, de aztán mintha mindegy is lenne, tovább úsztak morajló hangokkal. Nagyon szép, zord karácsony volt! Amikor értéke van a melegnek. Szeretem, ha hideg van karácsonykor, bátrabbnak érzem magam, és titokban várom, hogy a Messiás rám köszön a fagyos utcán, s én megcsókolom. Szeretem a havat is. Hóban tüzet gyújtani. Abban az évben december 13-án kezdett esni a hó. Aznap „Kádár János egy órás televíziós beszédet mondott. Mindenki azt várta, hogy lemond. Hát nem. Lenyomta a szenilitás és aljasság keverékét, amit képvisel. Felvettük magnóra. Mikor lesz ennek már vége?” – jegyeztem fel a naplómba. Vajon hol van az a felvétel? És hol az a kazettás magnó? És érdemel-e ez annál többet, hogy tudtuk: bajok vannak? Furcsa, zavart érzés volt. Volt bennem félelem is és remény is.

Az első gyermekünket vártuk. December huszadikára volt „kiírva” a feleségem. December elsején becsomagolt, „útra készen állt”. Nem tudtuk, fiú lesz vagy lány. Ha lány: Dóra Brigitta, ha fiú, Kristóf Károly. Gitta december másodikán még tanított, s utána még riportot készített. Meg is jelent. A nagy hideget nem bírta az autónk, a legrosszabbkor romlott el. Közben ajándékképpen a kormány befagyasztotta a béreket. Végül is hajnalodott és mínusz húsz fok volt. Csecsemőmérleget nem tudtam kölcsönözni. „Hiánycikk” – tárták szét a kezüket a kölcsönzőben. A szervizben az autót inkább elrontották, mintsem javították. De sikerült mérleget „szereznem”. Fizetést is kaptam: 5510 forintot. És „dolgozatpénzt”, 580 forintot. Délután hazahoztam a cipésztől a bilgeri csizmámat.

Huszadika környékén naponta jártunk a kórházba. Gitta mesterséges fájásokat kapott egy gép által. Végignézett egy szülést. Hősiesen fogadta, de nem volt jó ötlet. Én ideges voltam. Az Úttörő Áruházban megvásároltam a legjobb gyermekágyat, 2160 forintba került. A nagy hó és hideg miatt akadozott az ellátás. Az emberek „felvásároltak”. A kenyér pillanatok alatt elfogyott. Gitta éjfél után mondta, hogy menni kell. Megfürdött. „Tündérkirálynő volt.” Taxit kellett hívni, a Wartburg nem indult. A doki engem hazaküldött. Másnap, december 23-án tíz óra négy perckor megszületett a lányunk. Nem nagyon voltam akkor magamnál. Azt írtam fel, a feleségem elképesztő erejét látva, hogy „én nem tudtam volna ezt végigcsinálni”. Nevetek, sírok együtt, most is, amikor leírom e szavakat. Gitta a szülés után talán egy órán belül telefonált a szülőszobából a munkahelyemre, hogy megszületett Dorka. A főnököm vette fel, én a kórház környékén tébláboltam. Úgy emlékszem, a Bem moziban megnéztem a „Százegy kiskutyát” a reggeli előadásban. Talán nyolckor kezdődhetett. Fél tizenegyre mentem vissza a kórházba. Ott ültem délig. Senki nem szólt hozzám. Arra jött az orvos: „Tudja, igaz? Gratulálok a lányához.”

Szentestén abban az évben nem voltunk együtt, de lehet, hogy mégis akkor voltunk egymáshoz a legközelebb. S ott volt már velünk az egynapos Élet! Gitta a kórházban, én otthon. Nem mentem sem a szüleimhez, sem az ő szüleihez. Egyedül akartam lenni, hiszen fel sem fogtam mi történt. Kenyér sem volt a lakásban, talán volt egy darab tojás. Boldog voltam. Nagyon boldog. Álmodoztam. Olyasmiről, hogy ezentúl minden karácsonykor szép nagy kenyeret sütök, vagy almákat. És színház is lesz. A darabokat én is írhatnám, de előadni a tágabb család gyerekei fogják. És mindig lesz karácsonyfa is, hogy majd feldíszíthessük, magunk készítsünk díszeket, s az illata belengje a házat. Az a csodálatos karácsony illat, ami fenyő is, várakozás is, ételek zamata is, és kapcsolat is. Az Istennel, Jézussal, egymással, a Családdal, s minden kereszténnyel, sőt, minden emberrel. A körülfogó nagyvilággal. Ezt tervezgettem.

Sütöttem aztán kenyeret. Kőkemény lett. Almát, is, az meg szottyadt. A színház elmaradt. Tudom már miért. Mert a zongorán nekem kellett volna kísérnem a darabot, amit meg sem írtam. Zongorázni pedig nem tudok. A lányaim nem szerették a zongorát. De talán mégis szép volt, mégis szerelmetes volt minden szentesténk. S egyáltalán nem baj, hogy most is, szenteste egyedül maradok, mert ők nincsenek egyedül. S én sem: velem az emlékezet, az álom, a virágillat. Majd behozok a kertből pár fenyőágat, s itt van nekem a most is nagyvonalúan virágzó kaktuszfám.

Hat év múlva Dorka születése után karácsonykor minden az újabb jövevény körül forgott. Róla már tudtuk, hogy kislány lesz: Anna Réka. Már öt hónapos volt. Édesanyját rávettem, hogy írja le mit gondol. Felvillant egy kép bennem: ülök fáradt figyelemmel, egyedül a nagy házban, lehangoltan, mint a régi zongora és sárgult lapokat olvasgatok. Az ő hangját hallom, az ő szemét látom, amikor olvasom: „Anna baba már több, mint egy hete szürcsög. A doktor szerint enyhe vírusfertőzést kapott. Szerencsére, hál’ Istennek(!) láza nem volt, nincs. Egy két nyűgös nap után újra a régi kiegyensúlyozott, jó kis baba. Nagyon megijesztett, mert reggel nem akart szopni, ilyen pedig nála még sohasem fordult elő. Hiszen gyakorlatilag még csak szopik, egyetlen étkezést sem helyettesít mással. Három hete kap egy kis gyümölcsöt. Reszelt almát, banánt, narancsot és kb. tíz napja főtt krumplit – nem minden nap. Az éjszakát szépen végig alussza. Fél öt és fél nyolc között ébred, tettre készen. Imád játszani a karikákkal, a kis papírdoboz kockáival, ezeken nézegeti a színes ábrákat, vagy, ha tornyot építek belőle, ledönti. De fő kedvencei mégis a színes rongyok, sálak, kendők! Ezeket imádja gyűrögetni, a szájába gyömöszölni, nézegetni. A ruhája csücskét is szívesen veszi a szájába, gyűrögeti. Lelkes megfigyelő; mosolyog, kacag, gőgicsél; ha föléje hajolunk, nagyon örül az emberi arcnak, repes a boldogságtól, ha foglalkoznak vele. Dorka imádja őt, „Adi”-nak, dagi kis csecsemőnek szólítja.” Elringattak a szép karácsonyi mesék.

Idén megint egyedül leszek szenteste. Más lesz ez, mint akkor, a teremtés, a jövő titkainak keresése idején. És más is, mint egy esztendeje. Akkor egy éjféli mise ürügyén tártam fel a lelkem ezeken a hasábokon. Nem panasz volt az sem. Ez sem az. De nem is semmiség. A gyermekről szóló vallomás. Amit magunkban hordozunk születésünk napjától, mert ezt üzeni, sőt parancsolja minden, ami ezen a Földön az élet: szeresd a gyermeket! Az élet, amely meséket, harcokat, simogatást, szépséget, szerelmet és názáreti fényeket jelent.

Betlehemben sohasem esik a hó. Fenyőfa nem nő. A szent sír? Jártam ott. Amikor nagybeteg lettem. Nem sírtam, meg se hatódtam. De megérintettem a márványt. Ott-e a test? A lelke a fontos, aki velem lesz, mert a szívemben a bánat másként elűzne, s az elíziumi zöld mohaszőnyegen zihálva összeroskadnék. Nagy csődület volt ott, a szent sírnál, szívszakadások, fohászkodások, néhány méterre mosolygó szellemek. Én is kértem valamit. Hogy vele szállhassak, aki ott van minden karácsonyfa illatában, minden szívet megtartó kapaszkodásban, nesztelen gyertyafényben. A gyermekben. Aki mosolyogva jön a világra boldog szenvedésben, mit sem tudva erényről, s hogy milyen úton járjon. Ahogy mosolyogva ment el Jézus is, a boldog szenvedésben. Az a pillanat lehetett mégis a teremtés, amikor méltóvá váltunk mi emberek, az életre.

Tényleg tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. Ez a december törvénye. A csillagoknál járok, látom a Földet. Mi történik? Miért nem hallgatnak a szóra, hagyják el a törvényt, a zsoltárhoz igazodást az emberek? Miért susognak verejtékezve, pénzért, hatalomért? Miért szívják el a teremtés friss levegőjét a mindig haragvók, a mindig Sátánhoz szegődők? S a gyűlölködők, hova teszik ezen az estén a gyűlöletet. Reggelig meglesz a fiókban? Így vagy úgy mindannyian elhagyjuk a földi életet. Én „útra készen állok”. Áldott köd vár, aztán eldől, vár-e az Isten.