Vár

Olyankor fél órán át nézte Vaszarytól az Aranykort, aztán fél órán át Ferenczy Márciusát, megint fél órát a Háromkirályokat, fél órát valamelyik Mednyánszky-csavargót, majd leült, és egy üres kávé fölött figyelte a várudvart. Hol a hó kavargott puhán, hol a szél táncoltatott valami papírfoszlányokat, máskor csak mintha a régi kövek közt zörgött volna valaki a múlttal, és ő figyelte ezt a semmit. Nézett, és nem nagyon beszélt. Azt mondta, nincs már mondanivalója, és Lókötő, aki régebben órákig hallgatta, amikor a színekről vagy a régi festőkről mesélt, máskor a vár történetéről, esetleg valami rég elfelejtett olasz reneszánsz szobrászról, egy délután odaállt a háta mögé, amikor Zsiráf az Aranykort nézte.

De a barátja nem fordult hátra. Talán magában beszélt, amikor azt mondta, suttogva:
– Nézd a zöldeket.

Lókötő nem válaszolt.

– Lélegzik a kép. Látod rajta a levegőt? Aranyporos, mint a szeptember. Az aranykorban mindig hosszú lehetett az ősz. Legalábbis így képzelem – tette hozzá, és Lókötő felsóhajtott.

– Honnan tudtad, hogy én állok mögötted? – kérdezte.

– Megismerem a lépésedet. És az ablakban tükröződsz – válaszolta végre, aztán oldalra intett. Az ablaktáblában élesen kirajzolódott a kettősük.

Ahogy megfordult, Lókötő visszahőkölt. Zsiráf arca gyűrött volt és szomorú, csak a szemében villogott valami szokott pimaszság.

Az egyik szeme kék volt, mint az ég áprilisban, a másik zöld, mint a tenger Dubrovniknál. Akik először néztek vele szembe, előbb-utóbb lesütötték a magukét. Lókötő azt hitte, a kétféle szemszín miatt, de Hordó azt mondta, hogy inkább a tekintete lehet zavaró.

– Látszik az, ha valaki lát – morogta egyszer, amikor hárman jöttek le a várból egy tobozt rugdalva és szöktetve, míg alattuk Pest kényesen nyújtózott az októberi napfényben. Akkor ennyiben maradtak.
– Szép ez a város – morogta valamelyikük. Zsiráf megállt.

– Szerinted ők látják? – kérdezte a fejével a város lakói felé intve, aztán legyintett. Egyre többször legyintett. Néha felült egy-egy buszra, amely jó hosszan ment, hogy leskiccelje az arcokat. Mosolygó arcot utoljára Firenzében rajzolt, egy olyan járaton, amely a Piazzale Michelangelóra kapaszkodott fel. Egy fiatal lány volt, aki észrevette, hogy rajzolják, és amikor leszállt, csókot dobott Zsiráfnak, ő meg hosszan, hosszan nézett a lány után, akit magában Beatricének nevezett – legalábbis így mesélte.

A pesti arcok közt nem volt egyetlenegy mosolygós sem. Komoly, szomorú, szigorú, fáradt, nyúzott, reményvesztett, kínlódó, dühös, mogorva, pöffeszkedő, sírós, durcás, kivagyi, gúnyos, üres, hazug, szegény, csúf, valaha szép, szomorú-szép, elkínzott-szép, szorongó arcok meredtek arra, aki átpörgette Zsiráf noteszét, amelyben akadt gyerekarc is, nem is egy.

– Ilyen egy sincs – mutatott Zsiráf az Aranykor párosára –, ebben a városban nincsen már egy csepp aranykor sem senkiben – mondta. Aztán oldalra nézett. A hatalmas ablakon át látszott, ahogy kint kavarog a hó. Szép volt. Nekik. Másoknak legfeljebb bosszantó.

– Még a szerelmesek arcán sincs egy csepp aranykormaradék sem. Még a visszfénye sem – tette hozzá Zsiráf, és az ujjai közt forgatni kezdte a ceruzacsonkot, amit öntudatlanul kotort elő a zsebéből az elmúlt pár percben.

– Ezért kell nekem abból élnem, hogy gipszkartont cipelek – mondta fáradtan.

– És a gyerekekén sem? És az öregekén sem? Azokén sem látsz soha mosolyt? – kérdezte Lókötő, míg a lépcsőn haladtak lefelé.

– Az öregekén én néha látok – motyogta tűnődve, aztán elhallgatott.

Zsiráf csak fél órával később, a Clark Ádám téren válaszolt.

– Ők túléltek mindeneket. Tudod, a féldecis rezsimeket – dúdolta, és Lókötő látta, ahogy az arca olyan lesz, mint kettőjük nagyapjáé együtt, mert Zsiráf, na ő nem volt egy gyönge alak.

– Cikkcakk? – kérdezte a híd lábánál, és Zsiráf vállat vont, így átmentek Pestre a Lánchídon, aztán vissza Budára a Margit hídon, aztán vissza Pestre az Árpád hídon, majd elindultak a vasúti összekötő felé, gyalog.