Változó Európa

A Sargentini-jelentés és annak széles körű médiareprezentációja kitűnő alkalmat nyújt arra, hogy az európaiak figyelmét az európai együttműködés jövőjére irányítsa, lehet, hogy idővel még hálásak is lehetünk neki ezért, de nézzük a jelent.

Az amerikai közvélemény-kutató intézet, a Pew Research Center egy nem régi felmérése szerint míg az európai uniós tagságnak nagy a támogatottsága, a többség azt szeretné, ha erről szavazhatna is, vagyis hallatni akarja e tekintetben a hangját. Ez egyben azt is jelenti, hogy az európai lakosság nem olyan együttműködésben akar részt venni, ami a Hotel Californiához hasonlít, ahonnan az Eagles ismert dala szerint „Kijelentkezhetsz bármikor, de sosem mehetsz el”, hanem egy olyanban, amely elhagyható, ha már nem szolgálja az adott ország érdekeit. Vagyis az európaiak hisznek az együttműködés szükségességében, de elutasítják azt, amit érdekeik ellenében rájuk akarnak kényszeríteni.

Ez a felfogás korábban megmutatkozott már az egységes állam koncepcióját felvázoló európai alkotmány elutasításában is. Az Európai Gazdasági Közösség két alapító tagja, Franciaország és Hollandia utasította el, mégpedig mind a jobboldali, mind a baloldali beállítottságú választók szavazataival, így az unió vezetői eredeti változatában nem is próbálkoztak vele tovább. Ám hogy a népakarat mégse érvényesülhessen, némi átalakítással a lisszaboni szerződés formájában mégis elfogadtatták. A volt francia elnök, Nicolas Sarkozy nevéhez kötődő trükk az volt, hogy kivették belőle az egységes államra utaló szimbólumokra (például az európai himnuszra) való utalást, és mint a korábbi szerződések egyszerű módosítását adták elő, amelynek elfogadásához nem volt szükség népszavazásra.

Az egységes európai állam elutasítottsága meglehetősen nagy. Egy korábbi magyarországi felmérés szerint a megkérdezettek nyolcvan százaléka elutasítja egy föderális állam gondolatát és kiáll a nemzetállamok Európája mellett. Ez az arány minden bizonnyal hasonló lenne Nyugat-Európában is, ha erről ott is megkérdeznék a lakosságot. Bár ilyen felmérés sajnos még nincs, van azonban olyan, szintén a Pew Research Centertől, ahol az európai polgárokat arról kérdezték, hogy migrációs kérdésekben a saját országuk kormánya vagy az uniós intézmények döntsenek-e. A megkérdezettek háromnegyed része mondta azt, hogy saját kormánya és ne az uniós intézmények döntsenek. Ez azt jelenti, hogy az európai közvélemény teljesen ellentétes az unió vezetőinek jelenlegi törekvéseivel. Majdnem hasonló volt az uniós döntéshozatal elutasítottsága a nemzetközi kereskedelmi szerződések esetében, holott – a szerződések szerint – az uniós hatáskör, szemben a migrációval, amely a nemzeti hatáskörbe tartozó belpolitikához tartozik.

A különböző közvélemény-kutatások eredményei alapján az Európai Unió három jól elkülöníthető részre bontható: az északnyugati államokra németországi központtal, a dél-európai államokra, főleg Olaszország és Görögország hangsúlyos szerepével, és a keleti tagállamokra, ahol Lengyelország és Magyarország nyom a legtöbbet a latban. Az eltérések részben a gazdasági különbségekre (például a déli államok eladósodottságára), részben a migrációhoz való viszonyra vezethetők vissza (a keleti államok bevándorlással kapcsolatos erőteljes elutasítása). De például különbség mutatkozik Németország európai befolyásának megítélésében, amit a Dél és a Kelet egyértelműen túlzottnak tart, míg az északnyugati országok nem aggódnak miatta. Vannak azonban olyan kérdések, amelyekben uniószerte nagy az egység, például abban, hogy az unió rosszul kezeli a migrációs problémát (66 százalék). Érdekes módon eléggé nagy az egység az euró támogatottságában is, feltehetően stabilitása és a korábbi inflációk felderengő emléke miatt, annak dacára, hogy a dél-európai országok gazdasági bajaikat döntő módon az euró bevezetésének „köszönhetik”.

Ezek és a hasonló (például az identitásokra vonatkozó) közvélemény-kutatások kirajzolják egy olyan európai együttműködés körvonalait, amely a lakosság többségének támogatását élvezné. Biztos például, hogy az egyre szorosabb uniónak, vagyis egy föderatív európai államformának nincs támogatottsága, a liberális Guy Verhofstadt hiába ágál mellette az Európai Parlamentben. Ezzel szemben egy, a nemzetállamok együttműködésére épülő konstrukciót a lakosság túlnyomó többsége támogatna, ami akár konföderáció (a föderációnál lazább) formáját is ölthetné. Az euróhoz a lakosság többsége ragaszkodik, a közös pénzt tehát valamilyen formában meg kellene tartani, ugyanakkor a rendszert lényegesen rugalmasabbá kellene tenni. Például lehetővé kellene tenni az eurózónából való, minél kevesebb zökkenővel járó kilépést és a külkereskedelmi mérleg egyensúlyba hozása (és a nemzeti valuta leértékelődése) utáni visszalépést. Vagy esetleg vissza lehetne térni az euró bevezetése előtti rendszerhez, egy közös valutakosárhoz, amelyhez egy közös pénzt is lehetne kapcsolni, ami egyben európai fizetőeszköz is lenne. E rendszer lehetővé tenné a nemzeti valuták időnkénti korrekcióját, és nem tenné szükségessé a gazdasági fejlődést akadályozó folyamatos költségvetési megszorításokat az eurózóna gyengébben fejlett tagországaiban.

A közvélemény-kutatások nem tértek ki a lakosság külpolitikai, katonapolitikai nézeteire, de ismert, hogy az egyes országoknak igen eltérő külpolitikai ambícióik és félelmeik vannak. Az a gyakran hangoztatott kívánság, hogy külpolitikai kérdésekben az Európai Unió beszéljen egy nyelven, nyilvánvalóan illúzió. E tekintetben a legfontosabb kérdés az Oroszországhoz való viszony. Az Egyesült Államok az ukrajnai puccs megszervezésével ugyan sikeresen megakadályozott egy erőteljesebb német–orosz (és így uniós–orosz) együttműködést, de itthagyott egy megoldhatatlan háborús konfliktust. Azt ugyanis senki sem gondolhatja komolyan, hogy a Hruscsov által 1954-ben Ukrajnának ajándékozott Krímet, rajta az orosz flotta fekete-tengeri bázisával (Szevasztopol) Oroszország oda fogja adni a NATO-nak. Hasonlóképpen a túlnyomóan oroszok lakta Donyeck és Luhanszk sem fog egy oroszellenes Ukrajnához csatlakozni, végül maga Oroszország sem fogja átengedni az orosz államiság bölcsőjének tekinthető Kijevi Ruszt a Nyugatnak. Marad tehát egy hosszú évtizedekig elhúzódó konfliktus, amely meg fogja osztani az uniós tagállamokat. Már az ilyen és hasonló külpolitikai problémák miatt is csak egy lazább európai együttműködés képzelhető el.

A Sargentini-jelentés által keltett érdeklődést a következő hónapokban fel lehetne használni arra, hogy Európa számára egy a jelenlegi zsákutcával szemben alternatívát kínáló koncepciót népszerűsítsünk. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy többé-kevésbé kidolgozott koncepciókkal álljunk elő, amelyek érdekében például vissza lehetne nyúlni a 2002–2003-ban lezajlott Európai Konvent vitáihoz, de az európai konstrukció elmúlt másfél évtizedben számos neves szerző által megjelentetett bírálataihoz is.

Jó lenne, ha az európai parlamenti választási kampányban valóban két koncepció versenyezne egymással. Az egyik mondjuk az Emmanuel Macron francia elnök által az egyesült Európáról felvázolt liberális politikai és gazdasági elképzelés, a másik pedig a szuverén nemzetállamok együttműködésére épülő koncepció, amelyet első formájában épp egy korábbi francia elnök, Charles de Gaulle vetett fel még 1961-ben (Fouchet-terv).

A kérdés az, hogy egy ilyen versengést hogyan lehet megvalósítani, ugyanis a mind gazdasági, mind társadalmi és politikai téren kudarcot vallott, de hatalmához a végsőkig ragaszkodó európai elit mindent meg fog tenni, hogy az alternatív nézeteket elnémítsa. Teljesen világos, hogy egy ilyen versengés esetén az európai és amerikai uralkodó média egyoldalúan csak az egyik oldalt fogja támogatni (mint Donald Trump esetében), és a másik oldalt eleve elítéli, mondván, hogy Európa-ellenes, xenofób, homofób, antiszemita, sőt fasiszta, amelynek képviselőire szavazni erkölcsileg eleve elfogadhatatlan.

Ezt részben azzal lehet kompenzálni, ha az európai médiában való megszólalási lehetőségek alkalmával nem ideológiai és értékvitákba bonyolódunk, hanem konkrét szakmai kérdéseket vetünk fel. Az igazán hatékony eszköz azonban az lenne, ha az alternatív nézeteknek is helyt adó médiát európai méretekben lehetne létrehozni.