Valós értékeink

Reménytelen vállalkozásnak tűnik a világ és főként országunk mai és múltbéli dolgairól objektív képet alkotni a hivatalosnak kikiáltott források alapján. Sokan megelégszenek azzal, amit az érdekvezérelt források tálalnak, azonosulnak azzal, és amint kapták, aztán saját meggyőződésként adják tovább.

Kevés megbízhatót tudunk évezredes történelmünkről, kiment a divatból, hogy valaki ismerje felmenőit generációkra visszamenően, eltávolodtunk attól, hogy fogalmunk legyen arról, hogy a napi táplálékunk valójában mit is tartalmaz. S ez csak néhány a sokféle nemtudásból.

Miért is lenne kollektív tudatlanságunk és félretájékozottságunk meglepő a gazdaság ügyeiről? A valóság elferdítésében éppen itt a legerősebbek az érdekek; szinte mindent megtesznek, ha érdekeik úgy diktálják, azért, hogy a közjót ártalmasnak, a valóban ártalmast pedig hasznosnak lássuk. A gazdaságról szóló félretájékoztatás erőszakos megnyilvánulására legutóbb az első negyedévre vonatkozó 0,9 százalékos GDP-növekedési adat publikálása után láthattunk példát. A ka­nonizált elemzők közelgő gazdasági katasztrófát emlegettek. A gazdaság mindig a társadalmak túléléséhez szükséges javak kollektív előállításáról, azok cseréjén keresztül a fogyasztókhoz való eljutásáról és a folyamat eredményeként keletkezett jövedelmek elosztásáról szól. Az érdekeltségi hangsúly az eredményes cseréken és a jövedelmek elosztásán van.

Még mindig úgy tűnik, hogy a valós súlyponti viszonyok elleplezése érdekében sokkal hatékonyabb erők működnek, mint a feltárás érdekében. A kommunista korszakban a közvélemény kevésbé volt érdeklődő a gazdaság valós viszonyai iránt. Nem is igen volt, ami ezzel kapcsolatban foglalkoztathatta volna. Gazdaságunk félig zárt volt, kereskedelmet dön­tően a „béketáborral” (KGST) folytattunk. A keletkező jövedelmek és az értük megszerezhető javak volumene és köre korlátozottan és államilag volt szabályozott. Mondhatni, szinte minden előre le volt játszva, izgalomra nem volt ok, legfeljebb folyamatos frusztráltságra. Mióta azonban a demokratikus szabadságjogokon túl a gazdasági szabadság áldásait is megismerhettük, a helyzet gyökeresen átalakult. A gazdasági szabadság ugyanis manapság nem lokális, hanem eredendően globális, sőt mi több, a hazai körülményeink között több jut belőle a külföldi tulajdonú szereplőknek, mint a hazaiaknak. Olcsón juthattak hazai termelő vagyonhoz, adókedvezményeket kapnak az államtól és az önkormányzatoktól, ha munkaerőt alkalmaznak; új munkahelyenként tízmilliókat akasztanak le szintén az állami kasszáról. A közterhek viseléséből szinte kimaradnak. Noha az országban megtermelt javak felét ők adják, adóterhelésük szimbolikus, vagyis a teljes adóbevétel alig néhány százaléka. Nem véletlen, hogy ők a magyar gazdaság állapotát merőben eltérő módon szemlélik. Amit itt előállítanak (GDP), annak jövedelemtartalma szinte hiánytalanul az ő zsebükbe vándorol, csupán a munkabér és mellékköltségei, és szerény adó lesz hazai (magyar) jövedelem. Nekik a gazdaságunk állapotáról éppen a GDP beszél, hiszen általában nagy áruvolument állítanak elő, és termékeik zöme exportra kerül.

Ők szeretik az inflációt is, sőt hiányolják, ha nincs, ugyanis jórészt éppen az ő tevékenységük által jön az létre. (Viszont azt mondják, hogy a béremelések az infláció forrásai.) Az egyes szektorokban betöltött monopolhelyzetük miatt ők szabják meg az értékesítési árakat, és a termelésükhöz szükséges javak importjának árszintje is tőlük függ. Ha nő az infláció, azon ők csak nyerhetnek, de nyerhetnek a minket kívülről pénzforrással ellátó befektetők is. Nagy is manapság a jajveszékelés amiatt, hogy évek óta nincs infláció, sőt időnként még csökken is az árszínvonal. Furcsa fogalmakat használnak a versenyképességről is. Akkor vagyunk igazán versenyképesek a nemzetközi piacokon – így szól a mantra –,ha egy forint bérre egyre nagyobb termelési érték jut.

Akkor vagyunk tehát versenyképesek, ha a nyugati bérszínvonal negyedéért-harmadáért a hazai munkaerő a nyugatival azonos vagy annál több piaci értéket képviselő árut állít elő. Ez a záloga valójában a nálunk működő idegen tőke nemzetközi versenyképességének, de nekünk, a tízmillió magyarnak, ebből nem hasznunk, hanem kárunk van.

Több mint két évtizedig az a mantra is divatban volt, hogy a kamatokat azért kellett a jegybanknak magasan tartani, hogy megfékezze az inflációt, ami egyébként az első számú feladata lenne. (Mára megvalósult az inflációmentes alacsony kamatszint is.) A gazdaság magyar szereplőit (hazai vállalkozások, munkavállalók, és ide sorolható az államkassza is) valójában nem a GDP, hanem a hazánkban ebből realizált jövedelem (GNI) motiválja. Ezen felül pedig főleg az, hogy mennyi az a jövedelemrész, aminek az elköltése nincs eleve determinálva, ami szabadon elkölthető. Az újszerű (unortodoxnak mondott) gazdaságpolitika éppen ezt célozta meg. Viszonylag stabil, de a régiónkban egyáltalán nem kiemelkedő GDP-növekedés mellett áttörő sikereket ért el a hazai jövedelmek növekedésében és a szabad jövedelemrész növekedésében is. Ezt nem tehette másként, mint a jövedelmek újraelosztásával, a hazai jövedelmek emelésével a külföldre kerülő jövedelmek kárára, vállalva az ehhez kapcsolódó, a lényegtől messze eltérő ártalmas politikai címkézéseket is.

Erről szóltak a nagyvállalati különadók, hangsúlyosan erről szólt a monetáris politika inflációellenes és kamatcsökkentő intézkedéssorozata, de ide tartozik a devizaalapúnak mondott hitelek esetében a törlesztések könnyítése is. Akárcsak az időközben beléptetett adócsökkentések is. Ez a politika tükröződik abban, hogy évek óta a béremelések messze meghaladják az infláció mértékét a nyugdíjakkal együtt, robusztus emelkedés tapasztalható a kiskereskedelmi fogalomban és a hazai turizmusban, robbanás állt be a tartós fogyasztási cikkek (gépkocsik) értékesítésében. Mindez úgy történt, hogy a saját pénzünkből élünk, s nem növekvő idegen forrásokból. Ráadásul arra is jut, hogy a hazai polgárok egyre nagyobb mértékben finanszírozzák a saját államukat.

Annak ellenére, hogy a gazdaság valós állapotát és számunkra fontos értékeit ezek a tényezők jelentik, mégis nap mint nap azokat az anyaszomorító tájékoztatásokat kapjuk, amelyekhez sok közünk nincs, de mégis borzolják a kedélyállapotunkat. Vajon miért és még meddig?