Valódi ellenségek

Salvini egy október 8-án tartott római rendezvényén beszélt erről, amelyen a francia jobboldali vezető, Marine Le Pen is részt vett. Salvini szerint az európai parlamenti választásokat megelőző politikai vitákban két politikai program fog egymással ütközni: a gazdasági megszorításokat sürgető eurokratáké és a választópolgárok igényeire koncentráló „populistáké”.

Mindez annak kapcsán hangzott el, hogy az unió vezetői, név szerint Juncker és Moscovici erőteljesen bírálta az olasz kormányt, hogy az a jövő évi költségvetésben 2,4 százalékos hiányt irányzott elő, míg az unió vezetése ennél lényegesen kevesebbet vár el az olaszoktól annak érdekében, hogy az ország 130 százalékos államháztartási adóssága csökkenjen. Salvini szerint azonban az ország költségvetésében a munkanélküliség és a szegénység mérséklésére kell koncentrálni, és nem a brüsszeli igényeket kielégítő megszorításokra.

Az összejövetelen Salvini, aki egyúttal az egyik kormánypárt, a Liga vezetője is, kijelentette, hogy neki és a mellette álló Marine Le Pennek Európa jövőképe a nemzeti szuverenitáson alapul, míg az Európai Unió jelenlegi formájában a nemzetek tagadására épül. „Most és 2019 májusa között Európa népe ezt fel fogja ismerni” – mondta az olasz belügyminiszter.

Matteo Salvini azért is lehetett határozott, mert pártjának, a Ligának a támogatottsága a tavalyi választások óta tizenhétről harmincnégy százalékra ugrott. Salvini ellenfelei most azt mondják, hogy a Liga elnöke arra játszik, hogy az Európai Bizottság majd elutasítja a költségvetést, és ennek kapcsán új választásokat lehet kiírni Olaszországban, amelyet nagy arányban megnyerhet.

Azonban az olasz kormánykoalíció másik pártjában is az a vélemény kezd kialakulni, hogy jobb visszamenni a szavazóurnákhoz, mint nem teljesíteni a szavazóknak tett ígéreteket. „A múltban a költségvetések az államháztartási egyensúlynak adtak elsőbbséget a polgárok jólétével szemben, míg most az erőforrásokat az ország növekedésének elősegítésére és munkahelyteremtésre kívánjuk átcsoportosítani” – mondta Fabio Massimo Castaldo, az Öt Csillag Mozgalom európai parlamenti képviselője, egyben az Európai Parlament tizennégy alelnökének egyike.

Ezzel kapcsolatban Luigi Di Maio, az Öt Csillag Mozgalom vezetője kijelentette: „Az Európai Bizottságnak pártatlannak kellene lennie, de e helyett egyes tagállamokra alkalmazza a szabályokat, másokra pedig – szabadon interpretálva azok jelentését – nem. Franciaország kilenc egymást követő évben nem tartotta tiszteletben a költségvetési célokat, Németország óriási fizetésimérleg-többletet halmozott fel, figyelmen kívül hagyva a makrogazdasági elvárásokat, mégis Olaszországra mutogat mindenki”. Di Maio szerint változás várható először Rómában, majd Brüsszelben, ahol a jövő évi választásokon a „populista” előretörés felborítja majd a jelenlegi politikai tájképet. „Ennek a fajta EU-nak hat hónap múltán vége lesz” – mondta meggyőződéssel egy múlt szombati összejövetelen.

Az elmondottakból világosan látszik az a törésvonal, amely Brüsszel és a jelenlegi olasz vezetés között húzódik, márpedig Olaszország a most már huszonhét tagúra csökkenő unió harmadik legerősebb tagja, ráadásul az unió elődje, az Európai Gazdasági Közösség hat alapító tagjának egyike.

De a másik alapító tag, Franciaország sem biztos, hogy a jelenlegi Európai Unió szilárd bástyája lesz. Az elnök, Emmanuel Macron népszerűsége mélyponton van, és valószínűleg még mélyebbre fog süllyedni, mihelyst neoliberális reformjai hatni kezdenek. Ki fog derülni, hogy az ő franciái, közöttük azok, akikkel nemrég ölelkezett, nem azonosak a jó németekkel, akik a versenyképesség növelése érdekében hajlandók megszorításokat (Hartz-reformok) elviselni. Macron terve, az eurózóna megreformálására, ami egy olyan közös költségvetést jelentene, amelynek hátterét a németek biztosítanák, nem váltott ki nagy lelkesedést a németekből.

A francia államadósság, igaz, kisebb (97 százalék), mint az olasz, ám folyamatosan növekvő, az euró bevezetésekor még csak 59 százalék volt. Így Macron hősködése ellenére országa nem lesz jobb helyzetben, mint Salvinié. Mindez oda vezet majd, hogy Macron lelkes terve az unió, vagy legalábbis az eurózóna működőképessé tételére meg fog hiúsulni.

Ám a másik oldal sem áll sokkal jobban. Ha meg is értjük az Öt Csillag Mozgalom vezére, Luigi Di Maio óhaját, miszerint „ennek a fajta EU-nak hat hónap múltán vége lesz”, józan mérlegelés szerint ez csupán illúzió. Egy jelentős arányú győzelem esetén is a nemzetállami koncepció hívei legfeljebb egyharmadát fogják alkotni az uniós képviselőknek, és mivel az Európai Parlament egyszerű vagy minősített többséggel dönt, az egyharmad nem tudja leszavazni a kétharmadot. A leendő Európai Bizottságot, különösen annak fontos ponton lévő vezetőit is a jelenlegi kormányok vezetői (mindenekelőtt Angela Merkel és Emmanuel Macron) fogják kinevezni, és a választottakat az új parlament némi vita után jóvá fogja hagyni.

Az egyharmadnak joga lesz ugyan, hogy számára megfelelő törvényjavaslatok benyújtására kérje fel a bizottságot (maga a parlament nem, sőt a tanács sem nyújthat be törvényjavaslatokat), ám a bizottságnak is joga lesz ezt meg nem tenni, vagy ha meg is teszi, a kétharmad leszavazza.

De tételezzünk fel csodát, hogy az új parlament és a bizottság többsé-gében hajlandó lesz reformokat végrehajtani. Mivel az unió működését a lisszaboni szerződés egészen részletesen szabályozza, lényeges reformokat csak a szerződés megváltoztatásával lehet elérni, márpedig a módosításokat a huszonhét tagország mindegyikének jóvá kell hagynia, sőt némely államban (Írország) a döntést még népszavazással is meg kell erősíteni. Nyilvánvalóan nehéz lesz olyan módosításokat találni, amelyek minden országnak megfelelnek. Különösen nehéz lesz Németországgal megegyezni, ugyanis a jelenlegi szabályok egyértelműen Németországnak kedveznek, tehát bármely változás szükségképpen Németország előnyös helyzetének erodálódását fogja eredményezni, amelyet a németek vonakodnak majd elfogadni.

Ezen túlmenően Brüsszel és egyes intézkedéseinek kritizálásán túl politikai szinten nincs kiforrott elképzelés arra nézve, hogy a lisszaboni szerződést milyen más konstrukció váltsa fel. Szakértői szinten persze számos, valamely szintig kidolgozott javaslat található, de egynek sincs erős politikai képviselete.

A leginkább elképzelhető út a változtatásra az, hogy a jelenlegi szerződések változatlanul hagyása mellett az egyes cikkeket bizonyos mértékig átértelmezik, és az unió vezetése feladja a föderáció megvalósításáért folytatott küzdelmét, és felhagy az egyes országok belügyei-be és gazdaságpolitikájába való beavatkozással. Ez azonban az unió jelenlegi vezetőitől aligha várható el, ezért nemigen lehet megkérdőjelezni Salvini véleményét, hogy Európa igazi ellenségeit Brüsszelben kell keresni.