Vakáció

Erről nemcsak azok tudnak, akiknek iskoláskorú gyermekük van, hanem mindenki, mivel a médiában napok óta címlapsztori a szünidő állítólagos lerövidítése. Az azonnali hivatalos cáfolat dacára tényként terjedt, hogy jövőre két héttel meghosszabbodik a tanév, a gyermekek pedig a tüzes katlanná hevült iskolaépületekben, illetve a sparheltforróságú betonudvarokon fognak sínylődni a kényszermunkára kötelezett pedagógusokkal együtt. Majd azt, amikor Kásler Miklós arról beszélt, napirenden van a tanév szerkezetének újragondolása, úgy állították be, mintha a miniszter ellentmondásba keveredett volna saját tárcájával, holott Kásler éppen azt hangsúlyozta, még nincs döntés az ügyben. Végül megjelent a következő tanév rendjéről szóló rendelet, amiből kiderült, jövőre marad minden a régiben, ezt meg természetesen ismét valamiféle fordulatként értékelték a nyilván szövegértési problémákkal küzdő médiamunkások.

Holott semmi meglepő nincs abban, hogy továbbra is vita folyik a tanítási szünetek hosszáról, és az szintén nem igaz, hogy ne lennének „szakmai egyeztetések” a témában, hiszen a Köznevelés-stratégiai Kerekasztalban is tárgyalnak róla. Persze, ez az „illegitim” fórum nem nyugtatja meg azokat, akik az oktatási tárcát és háttérintézményeit sem tekintik a „szakma” részének, mivel csupán a Mendrey–Nahalka–Radó trió ítélőképességében hisznek, bár egyre reménytelenebbül.

A vakáció hosszáról folyó vita azonban valóban szakmai, és a döntés nem könnyű, ezért érthetően húzódik. Igaz ugyanis, hogy a nyári szünidőt a szülők többsége túl hosszúnak tartja, mivel nehéz megoldaniuk ennyi ideig a gyermekek folyamatos felügyeletét, a „piaci” táborok viszont meglehetősen drágák. Ráadásul a két és fél hónap alatt a tanulók rengeteget felejtenek, és főleg a gyengébb képességű diákoknak nehéz ismét felzárkózniuk. Ezzel kapcsolatos a talán elsődleges szempont: a többhavi kihagyás éppen az amúgy is hátrányos helyzetű gyerekeket sújtja leginkább, vagyis az értelmes elfoglaltságot nyújtó nyári programokkal, a pedagógusok felügyeletével, közösségben eltöltött idővel hatalmas lépést tehetnénk az esélyegyenlőség megteremtéséért. Ezzel elvi véleményt aligha lehet szembeállítani. Ugyanakkor a színvonalas megvalósítás a hétszázötvenezer általános iskolást tekintve óriási szervezési, személyi kapacitást és rengeteg pluszpénzt igényelne, tekintve, hogy jelenleg a nyári Erzsébet-táborok harmincezer gyermeket érnek el.

Hasonlóan érthető a türelmetlenség az „élménypedagógia” lassú terjedése miatt. Tudni kell azonban, hogy eddig sem volt tiltott a tanárok számára a korszerű oktatási módszerek megismerése és használata, és rengeteg kiváló pedagógus már régóta él is ezekkel az eszközökkel. Tavaly viszont országos program indult, s pár éven belül ezerötszáz iskolából lesz „élménysuli”. Kétségtelen, hogy a tanítás modernizációja – élménypedagógiával, digitalizációval, kompetenciafejlesztéssel – lehetne gyorsabb. Ám úgy tűnik, a „gyermekközpontú” reformokkal – „érezze jól magát a diák az iskolában” – nem árt vigyázni. Több friss európai kutatás szerint ugyanis évtizedek óta egyre rosszabb eredmények születnek az intelligenciateszteken, s a kutatók ezt részint az oktatásban bekövetkezett változásokkal magyarázzák, és például azzal, hogy a fiatalok kevesebbet olvasnak. Miközben tehát a mesterséges intelligencia mind többre képes, a jóléti társadalom butul. Ezen érdemes lenne elgondolkodni az oktatási szakembereknek a vakáció alatt. Bár erre két és fél hónap biztosan kevés.